14. Vérszomjas mosoly — Kassa (2023)
Az első napot a kulturális intézmények közötti mazsolázással töltöttük, a feleségemmel. Kiinduló pontnak más nem is nagyon jöhetett volna szóba, mint a főtér. Itt található a kassai színház is. A Kelet-szlovákiai múzeum kapcsán, több egymástól eltérő címen található épületben kell gondolkodni. Elsőnek a természeti környezetet, a csillagászatot, és az egyházi relikviákat bemutató tárlatokat néztük végig. A környezet: nyikorgó parketta; szűk, félig nyitott ajtók; besötétített termek gyér megvilágításban; lépésjelzőre beüzemelt világítású helyiségek. Kissé régimódinak tűnt az egész. Női szem számára csábító a Brazíliából származó ametiszt. Feltétlen előny, ha valaki gyerekkel tér be, úgy maradandóbb lehet a látogatás. A következő társmúzeum is többféle tematikát kínált. A proletár hatalom időszakának kassai és magyarországi magyar nyelvű plakátjai lettek falra aggatva. Néztük-néztük a relikviákat, de egy idő után félbehagyva az egyre inkább érdektelenné váló nézelődést, váltottunk. A „Kassa aranykincsei” című állandó kiállítás következett. Érdekes a környezet. A keskeny és alacsony bejárati nyílás a felnőtt embert derékban erős meghajlásra készteti. Az átereszként szolgáló közlekedőfolyosó elejében és végében, egy-egy vastag páncélajtó. A kisebb szobányi teremben, a biztonsági fal mögött, több ezer, különböző európai országban vert aranypénzt halmoztak fel. A fotózást tábla tiltja. A helyiségből az előtérbe kipréselődve, az egyik jelentős kincs másolatát — kémény kürtőjébe elrejtett családi ékszerek — szabad volt fotózni. Három további szint várt ránk. Bírtuk szusszal, és becsületünkre legyen mondva, minden tőlünk telhetőt megtettünk a kultúra magunkba szívásáért. Maradandó emléknek innen csupán a gallyakból font babakocsit vittük magunkkal. Viccesnek tekinthető, a pórázra tett, de leölés előtt álló szoborsárkány példája. Az udvaron a XIX. századból megmentett, eredeti faházakat járhattuk volna körbe.
Löffler Béla múzeum és Kortárs galéria. Alicante óta kissé félve tőle, de elszántan keressük a kortárs alkotásokat. Ide is azért tértünk be. Ha úgy mondom, bőven volt mit látni, de jóformán nem láttunk semmit sem, nagyjából stimmel a dolog. Viszont annyi hatása mégis csak lett az éves kortársmustrának, hogy valamit elindított a tudattalanomban. Megteremtődött bennem a Reményik kortárs ötlet, melynek első remeke összeállt a fejemben. A címét elárulom, mert abból nehéz lenne kikövetkeztetni a „legzseniálisabb” ilyen műalkotást: kávészünet. Belvárosi sétánk során megérkeztünk Márai Sándor szülőházához. Továbbsétálva rátaláltunk köztéri, kezében könyvet tartva olvasó szobrára.
Rodostó ház és Miklós-börtön. Az előbbi helyszín nem, az utóbbi viszont szerepelt a kassai kulturális tervünkben. II. Rákóczi Ferenc törökországi száműzetése során, állítólag ugyanilyen házban élte le életének utolsó szakaszát. Továbbá, az eredeti épület több darabját ideszállították, és beépítették az emlékházba. Fejtörést okozott a belső terek kialakítása, mérete, egymáshoz való igazodása, de ez maradjon az én bajom. Az épülethez szervesen kapcsolódik II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek a köznép száján hírhedtként emlegetett Miklós hóhér börtöne. Kezdésnek 8 perc hosszúságú videó mesél a régmúltról. Utána beléphetünk Miklós egyszobás, berendezett lakásába. Ezt követően alászállhatunk a rabok poklába. Több ilyen és ehhez hasonló műintézményben megfordultam már, például KGB múzeumban, de innen mihamarabb támadt kedvem kereket oldani. Nem is feltétlenül a kínzóeszközök, vagy a börtöncellák embertelensége miatt, de valamiért mégis csak. Miklós hóhér jól megfizetett alkalmazottja volt a fejedelemnek. Ha valamelyik nap nem volt szükség szaktudására, munkaköri leírásában ott szerepelt a városban talált szemét összegyűjtése, továbbá a kóbor ebek begyűjtése is. Vajon kik kerültek börtönbe? Például a kéjelgésen, a házastársi hűtlenségen ért, vagy delíriumban fetrengő nők. Itt volt a helyük a köztörvényeseknek is. Aki bekerült a tömlöcbe, nem számíthatott sok jóra. Mi hideg téli napon melegen öltözve jártunk odalent, de az isten hidegétől majdnem megvesztünk. Ilyenkor egy-két nap leforgása alatt bárki simán megfagyhatott, éhen pusztulhatott. A nyár némileg szerencsésebb időszak lehetett a rabok számára, de tudatukban mindig ott pörgött, a munkáját hobbiként űző hóhér vérszomjas mosolya. Hogy milyen lehetett Miklós és a gyermeke közötti kapcsolat, nem ismert, de a felnőtté vált fiú nem követte apja példáját.
Másnap a kültéri látnivalók következtek. A főtér, és a környező mellékutcák óvárosi környezete jelentette a fő csapásirányt. A központi tér főbb látnivalói: Szent Erzsébet székesegyház (1906-ban itt lett újra eltemetve II. Rákóczi Ferenc fejedelem); Orbán torony; Szent Mihály kápolna; zenélő szökőkút; városfal; alsó kapu; Címer szobor; Pestis emlékmű; Jakab palota. Kétszer is sikerült kiakadnunk. A barokkban utazó, igazán látványos Szent Erzsébet székesegyházba ingyen lehetett belépni, de a fotózásért ellenértéket kértek. Ennél is meghökkentőbb, hogy a Rodostó házba a „rokkantaknak” is jegyet kellett váltani. A mozgássérülteknek még elméleti esélye sincs az épület felfedezésére, a sok lépcső és a keskeny folyosók miatt. A látássérülteknek érdemben nincs tapintható vagy hallható élmény. Maradnának a siketek, de őket a fogyatékosságuk nem akadályozza a gyalogolásban, szétnézésben. Egyik esetben sem a két euróról van szó, hanem az elvtelenségről.
Utcaképek. A vasútállomás utcaszintjén lévő csarnokban, számtalan kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve lepusztult emberek tanyáztak, majd néhányat keringtek. Közöttük sikk volt a maroktartás, az ide-oda villanó szem. Nem véletlenül járőröztek párosával a rendőrök, akik határozottan elhajtották őket. A város központjában csak némileg volt jobb a helyzet. Ott már nem fordultak elő szervezett formában, egyesével próbálkoztak. Többsége 30 alatti férfi, akik csak magányos nőkhöz mentek oda.
Helyi lakos elmondása szerint, A
2022-2023-as tél leghidegebb napjaiban róttuk a város utcáit, Katival.
Napközben ez mínusz