14. Vérszomjas mosoly — Kassa (2023)
Az első napot a kulturális intézmények közötti mazsolázással töltöttük, a
feleségemmel. Kiinduló pontnak más nem is nagyon jöhetett volna szóba, mint a
főtér. Itt található a kassai színház is. A
Kelet-szlovákiai múzeum kapcsán, több egymástól eltérő címen található
épületben kell gondolkodni. Elsőnek a természeti környezetet, a csillagászatot
és az egyházi relikviákat bemutató tárlatokat néztük végig. A környezet:
nyikorgó parketta; szűk, félig nyitott ajtók; besötétített termek gyér
megvilágításban; lépésjelzőre beüzemelt helyiségek. Kissé régimódinak tűnt az
egész. Női szem számára csábító a Brazíliából származó ametiszt. Feltétlen
előny, ha valaki gyerekkel tér be, úgy maradandóbb lehet a látogatás. A
következő társmúzeum is többféle tematikát kínált. A proletár
hatalom időszakának kassai és magyarországi magyar nyelvű plakátjai
lettek falra aggatva. Néztük-néztük a relikviákat, de egy idő után félbehagyva
az egyre inkább érdektelenné váló nézelődést, váltottunk. A „Kassa
aranykincsei” című állandó kiállítás következett. Érdekes a környezet. A
keskeny és alacsony bejárati nyílás a felnőtt embert derékban erős meghajlásra
készteti. Az átereszként szolgáló közlekedőfolyosó elejében és végében, egy-egy
vastag páncélajtó. A kisebb szobányi teremben, a biztonsági fal mögött, több
ezer, különböző európai országban vert aranypénzt halmoztak fel. A fotózást
tábla tiltja. A helyiségből az előtérbe kipréselődve, az egyik jelentős kincs
másolatát — kémény kürtőjébe elrejtett családi ékszerek — szabad volt fotózni.
3 további szint várt ránk. Bírtuk szusszal, és becsületünkre legyen mondva,
minden tőlünk telhetőt megtettünk a kultúra magunkba szívásáért. Maradandó
emléknek innen csupán a gallyakból font babakocsit vittük magunkkal. Viccesnek
tekinthető, a pórázra tett, de leölés előtt álló szoborsárkány példája. Az
udvaron a 19. századból megmentett, eredeti faházakat járhattuk volna körbe.
Löffler Béla múzeum és Kortárs galéria. Alicante óta kissé félve tőle, de
elszántan keressük a kortárs alkotásokat. Ide is azért
tértünk be. Ha úgy mondom, bőven volt mit látni, de jóformán nem láttunk semmit
sem, nagyjából stimmel a dolog. Viszont annyi hatása mégis csak lett az éves
kortársmustrának, hogy valamit elindított a tudattalanomban. Megteremtődött
bennem a Reményik kortárs ötlet, melynek első remeke összeállt a fejemben. A
címét elárulom, mert abból nehéz lenne kikövetkeztetni a „legzseniálisabb”
ilyen műalkotást: kávé szünet. Belvárosi sétánk során megérkeztünk Márai Sándor
szülőházához. Továbbsétálva rátaláltunk köztéri, kezében könyvet tartva olvasó
szobrára.
Rodostó ház és Miklós-börtön. Az előbbi helyszín nem, az utóbbi viszont
szerepelt a kassai kulturális tervünkben. 2. Rákóczi Ferenc törökországi
száműzetése során, állítólag ugyanilyen házban élte le életének utolsó
szakaszát. Továbbá, az eredeti épület több darabját ideszállították, és
beépítették az emlékházba. Fejtörést okozott a belső terek kialakítása, mérete,
egymáshoz való igazodása, de ez maradjon az én bajom. Az épülethez szervesen
kapcsolódik 2. Rákóczi Ferenc fejedelemnek, a köznép száján hírhedtként
emlegetett, Miklós hóhér börtöne. Kezdésnek 8 perc hosszúságú videó mesél a
régmúltról. Utána beléphetünk Miklós egyszobás, berendezett lakásába. Ezt
követően alászállhatunk a rabok poklába. Több ilyen és ehhez hasonló
műintézményben megfordultam már például KGB múzeum, de innen mihamarabb támadt
kedvem kereket oldani. Nem is feltétlenül a kínzóeszközök vagy a börtöncellák
embertelensége miatt, de valamiért mégis csak. Miklós hóhér jól megfizetett
alkalmazottja volt a fejedelemnek. Ha valamelyik nap nem volt szükség
szaktudására, munkaköri leírásában ott szerepelt, a városban talált szemét
összegyűjtése, továbbá a kóbor ebek begyűjtése is. Vajon kik kerültek börtönbe?
Például a kéjelgésen, a házastársi hűtlenségen ért, vagy delíriumban fetrengő
nők. Itt volt a helyük a köztörvényeseknek is. Aki bekerült a tömlöcbe, nem
számíthatott sok jóra. Mi hideg téli napon melegen öltözve jártunk odalent, de
az isten hidegétől majdnem megvesztünk. Ilyenkor egy-két nap leforgása alatt
bárki simán megfagyhatott, éhen pusztulhatott. A nyár némileg szerencsésebb
időszak lehetett a rabok számára, de tudatukban mindig ott pörgött, a munkáját
hobbiként űző hóhér vérszomjas mosolya. Hogy milyen lehetett Miklós és a
gyermeke közötti kapcsolat, nem ismert, de a felnőtté vált fiú nem követte apja
példáját.
Másnap a kültéri látnivalók következtek. A főtér, és a környező mellékutcák
óvárosi környezete jelentette a fő csapásirányt. A központi tér főbb látnivalói:
Szent Erzsébet székesegyház (1906-ban itt lett újra eltemetve 2. Rákóczi Ferenc
fejedelem); Orbán torony; Szent Mihály kápolna; zenélő szökőkút; városfal; alsó
kapu; Címer szobor; Pestis emlékmű; Jakab palota. Kétszer is sikerült
kiakadnunk. A barokkban utazó, igazán látványos Szent Erzsébet székesegyházba
ingyen lehetett belépni, de a fotózásért ellenértéket kértek. Ennél is
meghökkentőbb, hogy a Rodostó házba a „rokkantaknak” is jegyet kellett váltani.
A mozgássérülteknek még elméleti esélye sincs az épület felfedezésére, a sok
lépcső és a keskeny folyosók miatt. A látássérülteknek érdemben nincs
tapintható vagy hallható élmény. Maradnának a siketek, de őket a
fogyatékosságuk nem akadályozza a gyalogolásban, szétnézésben. Egyik esetben
sem a 2 euróról van szó, hanem az elvtelenségről.
Utcaképek. A vasútállomás utcaszintjén lévő csarnokban, számtalan,
kisebb-nagyobb csoportokba szerveződve, lepusztult emberek tanyáztak, majd
néhányat keringtek. Közöttük sikk volt a maroktartás, az ide-oda villanó szem.
Nem véletlenül járőröztek párosával a rendőrök, akik határozottan elhajtották
őket. A város központjában csak némileg volt jobb a helyzet. Ott már nem
fordultak elő szervezett formában, egyesével próbálkoztak. Többsége 30 alatti
férfi, akik csak magányos nőkhöz mentek oda.
Helyi lakos elmondása szerint, A 2022-2023-as tél
leghidegebb napjaiban róttuk a város utcáit, Katival. Napközben ez mínusz