Vendéglő

A távolból kis szárnyak neszeztek halkan. Szentjánosbogarak ezrei érkeztek libasorban, és leültek a terasz fölé nyúló ágakra akasztott, színes lampionokra. A milliónyi világító bogár a gyertyalángok romantikáját idézte fel.

A kecskelábakon álló, szúette asztalok csíkos terítőit a mindig önmagából kiinduló zebra tervezte, de a hangyaszorgalommal dolgozó szövőlepke készítette el. A törhetetlen kitin tányérokat egy világot járt teknős szállította, a leveshez a kanalasgém biztosította az evőeszközt, a kifogástalan recéjű és élű kést a fűrészhal. Aki az ennyi meg annyi ágú villákat hiányolná, ne aggódjon egy hangyányit se: az idejáró vendégek kézzel-lábbal is kiválóan tudnak ételt pusztítani, ámbátor a távolból minden pillanatban megérkezhet egy újabb beszállító, a villás farkú fecskemadár.

A pazar választékról és a kifogyhatatlan bőségről a vastag bőrű rinocérosz gondoskodott. A vendéglátóhely és az odajáró sáskanépség biztonságára a gorilla klán néhány tagbaszakadt, egyensapkáján kócsagtollat viselő tagja ügyelt.

Nagy volt a sürgés-forgás a konyhában, ahol a lepényhal irányította a seregnyi alkalmazottat. A kézilány a krumplibogár volt, az italokat a paradicsommadár adta ki, az édességeket a szakmában királynőnek számító anyaméh készítette. Az étlapról rendelhető falni és vedelni valót pingvinek szolgálták fel kifogástalan, fekete frakkban. A mesebeli terasz egyik szegletében, ahol a kerek erdő kezdődött, egy láncot hordó kakukk ugrott elő óra alakú házából, és amint elrikkantotta az éjfélt, megpezsdült az alvó kert.

Nem csak a rejtőzködésre kiválóan alkalmas erdő, a szaladgálásra serkentő mező és a pancsolásra csábító folyó népesedett be, de a vendéglő terasza is. Egyre-másra érkeztek a korgó gyomrú vendégek. A ruhatárhoz épp egy jól öltözött, de vadbivaly módján csörtető család előőrse érkezett meg.

A ruhatárat a fogas üzemeltette.

— Vidd innen az irhádat, te tetű kerge birka, nem látod, hogy nincs hová akasztanom a bundámat! — zsémbelt medve őnagysága. Dühösen toporgott a sokaságban, majd hirtelen negédes hangra váltva fordult térdkalácsa előtt csetlő-botló kölykéhez — Bocs, aranyos macikám! Véletlenül ráléptem a mancsodra! — A mézes puszedli ábrázatú apróság ekkorra már úgy lármázott, mint a fába szorult féreg. Anyja csitításul egy mézeskalácsot tömött a nagyra tátott szájába. Ekkor ért oda hozzájuk a mackós járású családfő, és elindultak asztalukhoz. Az asszony gúnyosan jegyezte meg a mögöttük álló vendégről: Ez a zebra születésétől ugyanazt a csíkos hacukát hordja. Mintha épp most szabadult volna a rács mögül!

A legtöbb asztalt népes, olykor csordába tömörült családok és nyájas baráti társaságok vették körül — de nem mindet. Egy kiskakas mesebeli szerencséjével vált fizetőképessé, és egymagában múlatta az időt. Ahogy megunta a tétlen magányt, zsebébe nyúlt, és megcsillantotta gyémánt fél krajcárját, mire a tőle addig húzódozó, divatos tollú, keszeg hátsójú pipi tüstént helyet foglalt mellette. A szomszéd asztalnál többen is felfigyeltek erre a korántsem egyedi jelenségre. Egyikük oda is szólt a héjának: ne sasold már olyan feltűnően azt a csirkét, hiszen a fenekén még ott a tojáshéj! Hangosan derült a kacagó hiéna a jó poénon, a héja viszont pulykamérges lett a kellemetlen megjegyzéstől.

Másokban másként forrt a tettvágy. — Fejd meg azt a vén bakkecskét, ha már annyit ugrál körülötted! — biztatta az ő kis ártatlan sete-sutáját a szarvastehén. A gida szelíd őzikepillantásokkal, szempilláját rebegtetve vette célba a már ifjú korában felszarvazott öregurat.

A dromedár után rá nem sokkal befutott a nála kétszer módosabb, de vele fasírtban lévő rokona, a kétpúpú teve is. A szitakötő újfent birkatürelemmel kezdett a régi jó viszony szétszakadozott szálainak összekötözéséhez. Igyekezetét látva akcióba lépett a gém is, és az általa feltalált kútból vizet húzott a két sivatagi hajónak.

A folyó felől turistabotjára támaszkodva érkezett a tarisznyarák, és hátizsákjából dobostortát vett elő, és amikor a tücsökbanda felvonult a pódiumra, átadta azt a dobos fenoménnak. A zenészeket heves tapsorkán fogadta. Az afféle díszpintynek tekintett rák bejelentette, hogy ketten — a halászsas és a vetési varjú — nem tudnak részt venni a népünnepélyen; útközben látta őket dolgozni. Közben kioldotta saras cipőfűzőjét, és lehúzta lábáról a csukát.

— Kár értük! — jegyezte meg a közelben tollászkodó dolmányos varjú, a Kárrendező Hivatal vezetője.

Az erdő két, egymást nem kedvelő ura egymáshoz közel foglalt helyet. A farkaséhes ordas bosszantásul medvetalpat rendelt áfonyával. Barna úr erre csak legyintett egyet, majd a közelében üldögélő könyvmoly bagolytól kölcsönkérte a legújabb, A kismalac és a farkas című bestsellert. — Ócska hírlapi kacsa! — vonyította dühösen a toportyán.

A jelenetet székéről előrehajolva nézte végig a pápaszemes kobra, aztán végleg belemerült újságja betűtengerébe.

Míg a kanalas gém habos madártejet habzsolt darázstésztával, a terasz szélén nagyokat ásított a foltos bundájú párduc: hátha a szájába repül egy sült galamb! Pár méterrel arrébb, a mezőn a panda család néhány pajkos tagja az egyedfejlődésről bábozott az álcáknak, majd gólya viszi a fiát játszottak.

Felriadt a mormotaként alvó kakukk. Egy szúpercegés alatt kiugrott óraalakú házából és négyet rikkantott, mire elnéptelenedett az evolúciós állatkert.