Velorex

Afrika ama gazdagon termő bölcsőjében meglátta a napvilágot egy egérfiú is. Hamvas korában épp olyan volt, mint a fajtársai. Testvérkéivel egymás szavába vágva sompolygott a bokrok alatt, de menten kitűnt közülük áldozathozatalával. Sohanapján sem volt renyhe: előszeretettel kocogott mások segítségére. Épp egy ilyen paragrafust intézett a dzsungelben, és mivel már egéremlékezet óta nem látta almát, meghatványozta lépteit. Nem lesett eléggé a csülke elé, belesiklott valami lyukba, és egy mély üregbe hullt.

Igencsak begazolt odalent. Próbálta logaritmusba venni sajgó tagjait, de hiába kukkolta volna: se lábát, se vállát nem stírölhette a fénytelenben. Vajon milyen színeltolódásban kékült, lilult vagy reszelődött le?

– Tanyázik itt valaki? – parázva, de nem postázódott felelet, csak az egyre lustább visszhang.

Odalent modernaként árnyékos volt a levegő, testét tüstént befalta a hideg. Mivel soha nem volt eszme híján, ugrabugrálni pedig ujjszopós korától kezdődően imádott, spirál módján kilövellt, és gimnasztikázni kezdett – oly ökör mozgóan, hogy még a fizimiskája is lángot vetett.

Bútorozott néhány rovar is a kavernának ebben a szektorában. Egyikük éppen akkor akart áthúzni fölötte, amikor még az előzőeknél is extravagánsabbat dobbantott, úgyhogy bekebelezte az élményhiányos bentlakót. Ugyancsak keszeg falat volt ez estebédnek, bőven maradt üreg a gyomrában. Így hát beszarin lépkedve, tapogatódzva odamázolta magát az ismeretlennek. Átmenekítette magát egy kisebb omladékon, és egy másik kantonba jutott, ahol csendesen csörgedező csermelyre trafált. Nagyot húzott a vízből, majd hullán lehengeredett lóbőrt húzni.

A nyálkás zimankó hamar talpra cserdítette a kis álomszuszékot. – Micsoda önfelzabáló megveszekedett hideg van idelent! – fogvacogva, és közben egyre inkvizícionálta az éhség.

Mi mást művelhetett volna? A tegnapi nap bevált fogásához integrálódott, és meg sem állt, amíg be nem zabált öt rovart. A svédasztalos napnyitó fő hasznaként ráébredt, hogy mégsem kell olyan kormosan látnia végzetét. Bár ilyen telitalálatos légi vadászata nem akadt később, de nem pusztult éhen – viszont a végtelen szökdécseléstől fertelmesen lesoványodott. A vékony bőr jóformán rámásolódott csontvázára: kiköpött velorex lett belőle!

A sok nyugtalanság felemelő hatására oldalából két, gizda bőrredő serkent mellső lábaira. Ahogy haszonba vette őket, annyira megmuszklisodtak, hogy idővel már légi parádézni is képes volt velük. Új kapacitásával egyre több üzemanyaghoz jutott. Apránként felturbózódott, és egyre messzebbre repesztett.

A száguldás persze nem volt kétszer kettőn egyszerű: eleinte gyakran üstökkel zúgott a falnak. Ezért aztán – mivel csontra kifinomult hallójárata volt, és még szószátyárkodni sem felejtett el – repülés közben egyfolytában cincogott. A lárifárit visszapasszolják a falak, és a visszhangot lokátorozva a folyosók közepén tudott navigálódni. Ezután már nem éktelenítették ormok a fejét.

Egyszer, amikor arrafelé suhant, ahol egykor ő zuttyant a pokol fölé, hát egy nőnemű velorex kámpicsorodott ott nagykeservesen. Szárnya alá édesgette a szerencsétlenül jártat, és elkezdte mindenfélére rávenni. Hogy, hogy nem, de élete álmára is rátalált benne.