Velem tartasz — harmadosztályú vagon elsőosztályú hiúság

Maradjunk továbbra is a jelképes Szovjetunió történelmi idejében, de egy teljesen más pályára térünk át. Vilnius főpályaudvara mögött az ingyenesen látogatható szabadtéri Vasúti múzeum várja a kicsiket és a nagyokat. A fekete csodák közül az 1937-es robusztus szovjet gőzmozdony, és az 1942-es osztrák csühös említendő. Érdemes volt felkapaszkodni az elsőosztályú hálókocsiba. A négy fekvőhelyes kupékban az ágyak egymástól való távolsága fél méter. Csak kívülről volt megismerhető az a szemre tetszetős, kék színű, feltűnően keskeny ablakú személyvagon, amelynek hossza 20 méter. Nem hiányozhatott a gyermekvasút sem. A vagon belmagassága 170 centiméter. Érdekes, hogy ez a vasút a mérete alapján gyermekvasút, és nem úgy, mint például nálunk az Úttörő, illetve a Gyermekvasút. Külsejét szebbnél szebb gyermekfestmények díszítették. Feltűnően rozsdás mozdony vonzott magához végstádiumú állapotával, hátuljában sok-sok vagonnal. A felirat szerint MÁV-szerelvény. De mindezeket elhalványítják az elkövetkező történések. Volt egy régi vágyam, melyet eddig elérhetetlennek tartottam, és ez most kisebb részben beteljesült. A Szovjetunióban és a világ számos más országában is, a személyszállító vonatok harmadosztályú vagonokat is közlekedtettek. Ezek a szerelvény utolsó kocsijai voltak. Ide csak a kispénzű emberek váltottak jegyet, akik gyakran málhákat cipelve utaztak: ketrecben lábasjószág; zsákban malac; ládában törékeny apró áru; zsákban termény. Öszvérvagonról beszélhetünk, amely egyszerre alkalmas teher- és személyszállításra. A transzszibériai vasút kapcsán netes cikkben olvastam, hogy szerzőjének életre szóló, feledhetetlen élményt jelentett a távol-keleti utastársak világának testközelből való megélése. Ezek után már én is olthatatlan vágyat éreztem a harmadosztályon való utazásra. Nos, Vilniusban a Vasúti múzeumban ilyen öszvérvagonra talált a feleségem. Az ezzel kapcsolatos megfigyeléseimet részletesen fogom elmesélni, elsősorban azok kedvéért, akiket egyszer már megcsapott az a bizonyos mozdony füstje. Képzeljünk magunk elé egy 11 méter hosszú és 3,5 méter belmagasságú tehervagont. Középen bal oldalra eltolható ajtaja 135 × 220 centiméter. A fából készült jármű falvastagsága 13 centiméter. Ablak nem, csak szellőzőrácsok találhatók rajta, azok is jóval két méter felett. A vagon tetejéről nyolc petróleumlámpa lóg. Ha a vagon ajtajában befelé fordulva állunk, a balra és a jobbra eső berendezési tárgyak egymással aszinkronban vannak elhelyezve. A fából készült háttámlás fapadokon tápláltságuk függvényében három-négy ember férhetett el egymás mellett. Összesen mintegy negyvenen. Az oldalfalon különböző méretű polcok. A legbeszédesebb a vodkás üvegtartó: a fapolc felett két vastagabb drót van kifeszítve úgy, hogy a huzalok közé beleillik az üveg nyaka, így az még a legélesebb kanyarban sem eshet le. Az ajtótól jobbra eső sarok üres volt, de a felirat szerint ott üzemelhetett a korabeli, helyi utasellátó: kapadohány, lőre kávé, isten tudja milyen tea. A logika azt diktálta, hogy a málhákat a bejárattal szemben lévő hosszanti oldalfal mellett halmozták fel, tehát a középtől jobbra és balra álló padsorok átellenes oldalában. Annyira megérintett a vagonba beleképzelt valóság, hogy kétszer kerestük fel a vasúti relikviát. Aki csak abba gondol bele, hogy milyen szagvariáció állhatott össze odabent, annak a hátán máris feláll a szőr, igaz? Arrafelé van úgy – átböngészve a transzszibériai vasút állomáslistáját és menetrendjét –, hogy két állomás között ezer kilométernél is nagyobb a távolság. Nyáron 40 Celsius fok meleg, télen ugyanannyi mínuszban. Ehhez már csak a tajgán akadálytalanul vágtató szélvihar bömbölése, fütyülése licitálhat rá. Indulásra áll a lábam. Ugye te is velem tartasz a harmadosztályú vagonba?

Vilnius főpályaudvarának bejáratától jobbra két méter átmérőjű kerek kivetítőn figyeltük a környék forgalmát. Lépjünk be a csarnokba. A pénztár előtt várakozunk, hogy jegyet váltva visszautazhassunk Kaunasba, és repülőre szállhassunk. Kedves arcú, harmincas szőke hölgy ült odabent. Egyszerű orosz szavakkal kértem a menetjegyet – kezemben a fehér bot, jól láthatta. Némi csend után profi oroszsággal rázendített valamire, és csak nagy sokára fogtuk fel értelmét, hogy kedvezményes jegy jár nekem. A biztonság kedvéért valakinek telefonált. Félárú menetjeggyel utazhattam: a kaunasi pénztárosnak a kedvezmény nem jutott eszébe. Kedvességét udvariasan megköszöntem, majd kellő átgondolást követően hálám jeléül puszit dobtam. Nagyot kacagott. A kassza közelében pakoltunk, amikor fülig érő szájjal mellénk perdült. Felajánlotta a 4-es számú peron lifttel való megközelítését, de jeleztem, hogy az akadályt gyalog vesszük. Fürgén elindult a vágányok alá levezető lépcsősor felé. Utolértük Katival. Unszolására bal kezemmel a hölgy jobb felkarját érintőlegesen megfogtam. Így mentünk tovább. Kati jobb oldalt követett minket. Eközben rám talált a kisördög. Előbb mosolyogva ránéztem újdonsült partneremre, majd elsütöttem az ilyenkor kötelező „krászivájá gyévocská” (szép lány) kandúrszöveget, melyre léleküdvözítő, csengő kacagás lett a reakció. Kisvártatva emeltem a tétet, ismét ránéztem, és feltűnően morózusan a „krászivájá zsená” (szép asszony) következett, miközben fejemmel enyhén Kati felé böktem – ekkor már diadalittas nevetés tört ki belőle –, a feleségemmel együtt mi is jót nevettünk.

23