13. VEGYESBOLT —
damillal szeletelve (1964)
Nem csak az ovi
lépcsőházának sajátos illata ragadt meg a fejemben, hanem a falusi vegyesbolté
is. Nem kevésbé: a zsákból lapáttal kimért nehézáru, a damillal szeletelt
élesztő, az üvegtartóból zacskóba kerülő cukorka, a kannás tej és a plafonról
alálógó légycsapda miliő. Ezennel én is nyitok egy magamfajta falusi emlék-vegyesboltot.
Első innen való emlékem
óvodás koromból származik. Az udvarban két egymás mellé épített szobakonyhás parasztház
nyúlt a kert felé. Lábra és bátorságra kapva felfedezőútra indultam. Először a
krumpli verem keltette fel az érdeklődésemet. Bekukkantottam a félhomályban csírázó
szemek közé. Innen a burgonya orromba csapódó mély illata maradt meg. A telek
végében apró lak, ahol a suszter nagypapám végtelen türelemmel várta, a vékonyka
pénztárcájú falubelieket.
A következő évben
egy másik portára tértek be velem a szüleim. Nagyobb parasztház, több
lehetőség. Tél volt. Vastagon ropogott a tűz a vaskályhában. A macska
bebútorozott a tűzhely alá. Nagyszüleimmel minden fontosat megbeszéltem addigra,
már úgy hat évesen, valamit kellett kezdeni magammal. Ha a cirmos nem jön ki
onnan gyorsan, meg fog sülni, ezt pedig nem akarhatom. Bár eme nemes gondolatok
közben valaki piszkavassal megkotorta a tűzteret, de erre akkor még nem terjedt
ki a figyelmem. A szenesvödörben megpillantottam a hosszúkás eszközt — ez éppen
jó lesz, gondoltam. Megragadtam volna a piszkavasat, de azzal a lendülettel már
el is hajítottam magamtól, és égbekiáltó üvöltést rendeztem a megégett kezem
miatt. Más furcsaság is megesett velem. Míg szüleim a háziakkal trécseltek,
megunva a semmi beszédet, kimentem a gangra, és hátrafelé sétálva bekanyarodtam,
a városi kisgyerek számára mindig érdekességeket rejtő kamrába: a fal mellett
kredenc, a plafonhoz zsinegekkel rögzített keresztrúdról szalonna és kolbász lógott
alá. A fali kampókon a falusi munkavégzés eszközei, a járófelület tele
kosárral, üvegekkel. Meg néhány demizsonnal. Leguggoltam a fonott üveg mellé, a
fülénél fogva megráztam. Ebben bizony lötyög valami. Az üveg szájából
kicuppantottam a parafa dugót. Nem voltam nagy borfogyasztó, de orrommal
eltéveszthetetlenül ráéreztem illatára. Úgyis annyit mászkáltam, kiszáradt a
gigám, jól meghúztam. Talpra ügyeskedtem magam, visszaballagtam a konyhába, ahol
kijelentettem:
—
Tacika
be lú! (Lacika berúgott.)
Jót derültek rajtam
a felnőttek, de a nevetés után rám sem hederítettek, ezért fogtam magam és
visszamentem a régi jó baráthoz: rutinosan nyeltem a kortyokat
—
Mit
csinálsz, Lacika! — szólt rám nevetve a gangról a nénikém. Így buktam le.
Teltek múltak az évek.
Élete utolsó nyarán kezembe való ostort készített a nagypapám: városi
csordásnak csaptam fel. A falusi ház előtt hatalmas legelő, a kihajtás idején
rajta lakmározott a falusiak több száz tehene. Jóba lettem a csordásokkal.
Egyikük arra bíztatott, kezemmel fogjam össze a terelő száját. Nem féltem a
kutyától, megtettem, de ő a fogával megkarcolta a kezemet — jót nevetett rajta
a csordás. Ez viszont nem tetszett nekem, mert megéreztem, egy felnőtt szánt
szándékkal rászedett. Hamarosan fordult a kocka. Delelő idején nekivágtam a
legelőnek. Az ivóvályú közelében, a többnyire fekve emésztő állatokat kikerülve,
túlmentem rajtuk. A hátukba érve megfordultam, és az állatsereglet közepén
haladva, visszaindultam a kútágas közelében szalonnázgató csordásokhoz. Útközben
néhány szarvasmarha rám pislantott, de semmi több. Ám egyikük
eltéveszthetetlenül nekem tartott: lépéseim számát meghatványoztam. Hevesen
kalimpáló szívvel álltam meg a mit sem sejtő falusi kollégák előtt.
— Te meg honnan
kerülsz ide?
Kezemmel a hátam mögé
intettem.
— Meg vagy
bolondulva? A végén még agyontipor a marha! — és mérgesen talpra pattant
egyikőjük.
Mellém lépett, és füstölögve
elindult velem a távoli házak felé. Túl voltunk az utolsó marhán is, amikor egy
hátba csapással kijelölte a követendő irányt.
Máskor a csorda
behajtását néztem. Reggelente én kopogtattam be Vajda bácsihoz kanna tejért. Imádtam a tehénistálló sajátos illatát. Gyakran
ácsorogtam az ajtón belül. Gyerek voltam, néha csínytevéssel kikezdtem a legszélső
marhával: jól érzékelhetően ez nem tetszett neki. Később már az istállóba érkezésemkor
felbőgött, lábával kapált. Szóval ott tartottam, néztem a legelőről hazafelé
tartó marhákat. Az egyik tehén messziről indította a kocogást. Felém tartott.
Ez bizony a Vajda bácsi haragos tehene lehet, és egy vastagabb törzsű fa védelme
mögé bújtam: a tehén visszaállt sétára, elballagott mellettem és hamarosan
befordult az ismerős udvarba.