véghozadék

Emberfüggő lehet, hogy kiben mikor tudatosul az egymásra épülő életkorszakok hatására a teljes életút valódi összetettsége, bonyolultsága, és így az értelme is. Ennek tükrében egyre jobban kikristályosodnak a múlt jóhiszemű tévedései, elkövetett hibái. Kezd tisztulva összegződni az élettapasztalat. Már kezdjük érteni azt az egykori emlékezetes ki- és utóhatású balfék szituációt, amely alatt fenemód égnek állt a hajunk és felismerjük a távolból, nem biztos, hogy nekünk volt igazunk. Aki itt tart, pontosan tisztában van a jelenlegi életbeli pozíciójával is, és már előre érti a hátralévő idő hozadékát is.

Megtalálni véltem azt a pofonegyszerű szemléltető metodikát, amellyel életkortól függetlenül minden egyes emberrel könnyen meg lehet értetni az életútján elfoglalt aktuális pozícióját és felkészültségét, valamint a nála idősebb embertársainak tiszteletének fontosságát. Kiindulópontnak egy százoldalas kötetet szoktam ajánlani, amelynek olvasása során mindenki éppen azon az oldalon tart, ahány éves. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a lapozgatásban előrébb tartó tanácsát meg kell fogadnia, de arra jó, hogy ne utasítsa el élből, hanem előbb gondolja át, és utána határozza el magát. Mindenkinek magának kellene döntenie a saját sorsa felől (persze nem mindig ennyire vegytiszta a képlet), mert máskülönben korától függetlenül nem lesz élettapasztalata.

Megkerülhetetlen, alapfokú fontosságú kérdés a szeretteink halálának megélése és sikeres feldolgozása. Ennek hiányában kortól függetlenül bárki könnyen rámehet. Mindkét szükségszerű eseten túl vagyok már. Minden ember egyedi, így mindenkinek meg kell találnia a magára szabott módszert, de mivel az azonos kulturális környezetben élő emberek nagyjából hasonló alapra építkezve léteznek, ezért hasznos lehet számukra egy-egy idevaló példa. Kezdem szüleim halálának magamba rögzítésével:

„Az idős házaspár túl volt a gyémántlakodalmon. A tisztes kor elérése megcsendesíti az embereket. Sorsuk iránt egyre inkább belenyugvóvá válnak. Számot vetnek ezzel is meg azzal is. Előre is néznek meg hátra is. Aztán magukba révednek.

Hat év elteltével újra nagybeteg lett a feleség. Egész életében félt a haláltól. Két nappal az áttét hírül vétele előtt megbékélt az elmúlással. Elengedte magától a vég nyomasztó lelki terhét. Neki állt a zászló. Ezt ő is így gondolta, a családtagok és az őt ismerők is. De nem így lett.

A váratlanul életre kelő reggeli gyászhír özveggyé tette. Magába mélyedt, nem sírt. Órákon át rezdületlenül ült az ágy szélében. Déltájban megérkezett a nem rég még a komor hírrel beállító fia.

– Már nem vagyok képes egyedül felállni!

Az édesanyját a fiú lábra segítette, aki rátámaszkodott a járókeretre. Hóna alá dugta hátulról a két karját, így mentek ki a mosdóba. Sóhajtott egyet az anya, és tudomásul vette.

Naphosszat ül az ágy szélében. Éjjel-nappal ott szól mellette a rádió. Továbbra is érdeklődik az ország dolgai iránt. Nem unatkozik, nem esett letargiába. Aki megszületik, az meg is hal – szokta önmagát bátorítani.

Éjszakánként több alkalommal is megkísértette őt egy ismétlődő látomás. Elhunyt férje sejtető alakja beáll a nappali ajtajába, eközben két kezével a két ajtófélfát fogja. Sziluettje elmosódott, árnyszerű. Az özvegyben nem keltett félelmet ez az eddig ismeretlen jelenés. Az emberi agy fura játékának tartja. Belefér az élet végébe. Ha ilyenkor behunyta a szemét, majd kinyitotta, eltűnt a vízió. Közvetlenül a temetés napja előtti éjszaka jelent meg előtte utoljára a megboldogult férj. A végső tisztességadáson egészségi állapota miatt nem tudott részt venni.

Emlékezete friss, mint a tavaszi hajnali harmat. Gyerekként soha nem hittem a falubeli öregasszonyok szavának – szokta mondani –, hogy halott férjük megjelent nekik. Amolyan se füle, se farka handabandának tartottam. Most meg tessék!

Az özvegynek lett egy másik víziója is. Az ajtókeretbe immár a fia állt be úgy, mint annak előtte a férje. De az ő vizuális megjelenése teljesen életszerű volt olyannyira, hogy az éjszaka közepette minden teketória nélkül megszólította:

– Te vagy az, fiam?

A kérdésfeltevés után egyszeriben szertefoszlott a látomás. Ezt is tudomásul vette. Azóta is ott ül az ágy szélében. Ereje fogytán fogy. Néha elkeseredik sorsa felett, ilyenkor elpityeredik. Nem tart sokáig a keserv, nem akar gyengének mutatkozni, nem akar további terhet róni a segítőkészen mellette álló fia vállára.

Rosszabbodott az édesanya állapota. Fia úgy döntött, mentőt hív, de hosszas meditálás után letett róla. Tudta, hogy a kórházból nincs visszaút. Úgy érezte, mintha ennek kissé megörült volna az édesanyja. Órák teltek el így. Ám a kezelhetetlen állapot fokozódott. Nagyon nehéz volt a visszavonhatatlan döntést meghozni. A hírt a legtermészetesebb módon kezelte az édesanya.

Egy égig érő, tarkaruhás, deszka-alakú ember jelent meg előtte többször is a kórteremben. Hogy ez álom volt-e vagy valóság, nem tudta megmondani. Az arctalan árnyat férje és fia egyező keresztnevén megszólította, mire az kámforrá vált. Már a rádiót sem hiányolta. Elvan magában, de mindenkivel figyelmes. Szellemi képessége él és virul, teste pedig szemlátomást elfogy. Naponta kétszer meglátogatja őt a fia – szemében ilyenkor fény gyúl. Nyelve egyre lassúbbodó, akadozó ritmusban tolmácsolja az összefüggő, kerek, logikus gondolatait. Érti a humort, ilyenkor elneveti magát. Arca kiegyensúlyozottságról, megbékélésről árulkodik. Szeretetre inti a hátramaradókat. Kedvenc helye immár a kórházi ágy széle, háta székkel megtámasztva. Az utolsó árnyjáték a combján megjelenő elmosódott fia látkép volt. Lehelet gyenge. Egyre inkább áhítja a végső megnyugvást… – állapota miatt röntgenre, ultrahangra és CT-re került sor. A CT előtt „Jó utat!” kívánt neki a fia, amelyet ekként fogadott: – Remélem, meglesz!

Késő este másik kórházba került, életmentő műtétre. A semmi test, az áttétek sokasága, velük szemben pedig egy megfoghatatlan konok erő dacol, amely itt tartja még. Reggel van. Arcán szájmaszk. A párás oxigéntől nyelve és szája már nem olyan száraz, mint ahogyan szokta mondogatni: „mint a csizmatalp”.

Mélyen ülő barna szeme nem reagál az ágya előtt megrendülten álló fia láttán. Moccanatlan kezét érző kéz simogatja, mindhiába. Ez a búcsú pillanata…

Mindeközben egyvalamit nagyon sajnál: itt hagyni a szeretett fiát!”

Ezeket a sorokat megosztottam az egyik platformon. Középiskolai tanárnőm, akivel negyvenöt évvel később a virtuális térben találtunk egymásra, akinek egészségi állapota régóta nem ablakba való, de kilencvenkét évesen remek szellemi állapotnak örvendhet, ennyit írt rá válasznak: köszönöm!

Most pedig essen szó szeretteink halálának feldolgozásáról:

„Szüleim négy hónap leforgása alatt mentek el. Igen, mentek el. Ezt a megfogalmazást sokan kritizálják – finomkodónak, mellébeszélőnek tartják. Én viszont úgy gondolkodok felőle, hogy mivel a szüleim fizikai távozásuk után lényem részeként továbbélnek bennem örökké, ezért számomra nem meghaltak, hanem elmentek. Amennyiben érintőlegesen bevonjuk ide a mennyország megosztó témakörét, akkor bennem abba a jelképes mennyországba jutottak. Ez is fontos része szeretteink emlékének feldolgozásának. De ez még csak a kezdet.

Édesapám halála nem volt tervezhető előre, bár egészségi állapota folyamatosan romlott. Ezzel szemben édesanyámé előre borítékolható volt. Mivel édesapám halála után édesanyám négy hónapon át tevőleges segítségemre szorult, ezért szüleim fizikai elvesztésének feldolgozása egyszerre szakadt a nyakamba. Hogy ki miként képes – vagy nem – az ilyen tragédiát kezelni, feldolgozni, az erősen egyénfüggő. Valamit nagyon elvesztünk magunkból, valami nagyon meghal bennünk, helyén űrméretű üresség tátong. A jelképes sebet mihamarabb be kell gyógyítani. Aki nem képes rá, összeomolhat lelkileg, könnyen rámehet.

Szüleim halálának sikeres kezelését és vele a feldolgozást a második látásvesztést követő, önmagam rehabilitációja során alkalmazott technikára alapoztam: söprés. Nem könnyű. Más élethelyzetre másoknak ajánlottam, nekik nem jött be. Lehet, hogy nem exporttermék, mert a módot mindenkinek saját magára szabottan kell megtalálnia.

Szüleim fizikai elvesztésének ténye két létformában és kétféleképpen tört rám. Amennyiben a rám szakadó emlék nem okozott lelki fájdalmat, gyötrődést, gondolati síkon kezeltem. Az álomtérben viszont teljesen kiszolgáltatott voltam. Ha sikerült belőle mihamarabb felébredni, további izzadságcseppeket megtakaríthattam. Megérkeztem a lényegi részhez, mert a tényleges rehabilitációs munkát csak éber állapotban végezhettem el. Amennyiben a mázsányi súllyal rám nehezedő álomteher következtében felriadtam, olyan lélek és agynyomorító állapotban voltam, melyet azonnal kellett kezelni. Vicces vagy nem, de ilyenkor elnézést kértem anyukámtól, hogy bár szeretlek, de bocs, mert most gyorsan kisöpörlek a fejemből – és helyére tetszőleges témájú régi szép emléket telepítettem. Ilyen vészterhes szituációban nem szabad még egy másodpercet sem habozni: söprés!

Szerencsére már a látásvesztés feldolgozása során megértettem a söprésben rejlő gyógyító mechanizmust. Könnyen, vagy alig kezelhető mértékben törhet ránk szeretteink emléke. A második mód a fontos, mert ha nem teszünk ellene azonnal és könyörtelenül, könnyen rámehetünk. Amennyiben vészterhes esetben mindig azonnal, és hosszú távon mindig következetesen söprünk, akkor szép lassan megérti az agy, hogy a továbbiakban ilyen tartalmakra a tudatos énünknek nincs szüksége. Kerülendő számunkra. Igaz, lassan esik le a tantusz, lassan tanul, mint a porceláncsirke, de tanul, és ez a lényeg. Ha mindezt sikerül tevékeny élettel megfejelni, az további segítségünkre lehet. Az erős emlékbetörések szép komótosan elkezdtek előbb enyhülni, majd idővel ritkulni. Nekem három évre volt szükségem a végleges feldolgozáshoz, a nyugvópontra megérkezéshez.”

Ma már inkább előre tekintek, mintsem hátra, mert az élet rögös útját nem lehet megúszni, értelme a véghozadék.