198. VÁRATLAN ÖRÖM – élményekben osztozva (2017)

Miért érdemes koncertre járni? Sok oka lehet, de amire most fogok hivatkozni, fehér hollónak számít. Kezdődik a végén, de annak az elejével, hogy koncert után a metróba jó helyen kell felszállni. Miért? Hogy amikor kiszállok – bal kezemben mikrofonállvány, jobban fehér bot – legyen, aki felfigyel rám. Előny, ha az illetőnek kiváló a névmemóriája. Mi történt valójában?

Még a peronon leszólított egy fiatal hölgy, hogy segíthet-e nekem. Napi rutinnak számít errefelé közlekedni, de méltányolva a fiatalság varázsát, dalolva belementem. Mire kikanyarodtunk az aluljáróba, kiderült, a hölgy nem ismeri azt az utcát, amely felé tartok, de ez nem vette el a segítőkész kedvét. Bár neki toronyiránt nem arrafelé lett volna hazafelé, átmentünk az aluljáró túloldalára. A lépcsőn ráérősen felballagtunk az utcaszintre. Közben beszélgettünk.

Ő éppen az évfolyamtársaival való sörözésen volt túl. Én az esti Gólyabeli koncertről, és a hangalapú kulturális honlapról meséltem. Rákérdezett az elérhetőségre. Mondtam a mozaik szót, megerősítésül a nevemet is hozzáfűztem.

– Ismerős a neve! – bökte ki, amivel alaposan meglepett. – Én a Hunyadiba jártam általánosba, ahová a vakvezetővel tetszett jönni hozzánk.

A huszonhárom éves kísérőm akkoriban alsós lehetett. Meglepett, hogy ennyi év elteltével egy negyvenöt perces találkozás ilyen mély nyomott hagyott egy kisiskolásban. Igaz, mint elmondta, inkább a német juhászra emlékezett, mintsem rám, de a nevemet mégsem felejtette el: az iskolakönyvtárnak mindegyik kötetemből egy-két példányt ajándékoztam. Innentől kezdve még kedélyesebben folyt a múltidézés. Már tisztában volt a házszámmal, ahova tartottam. Lecövekelt, elbúcsúztunk egymástól és indult hazafelé – lehet, hogy egy életre elváltunk egymástól.

A kapualj nem volt ismerős, hamarosan a talpam is ráerősített a téves helyre. Pár pillanatig elgondolkodtam a váratlan feladványon. Visszafordulva gyorsan hazataláltam – ilyenkor az üröm is öröm.