164.
VANNAK MÁSFÉLE EMBEREK IS – inkább színes (2006)
A viharos erejű szél hosszantartó
záporral párosulva nem a túrázók ideálja. A Vértesből hazatérve az Árpád híd
aluljáróban tágas csend fogadott. Nem kívánkozott ki az utcára senki sem. A
metró alatt átvezető aluljáró felé igyekeztem. Lent is mintha atomtámadás érte
volna a várost. A túloldali lépcsőn felfelé haladtam, amikor észrevettem,
valaki kotorászik a kabátzsebemben: nem szoktam benne semmit sem tartani. Pár
lépés után belenyúltam – továbbra is üres volt. A képlet világossá vált –
valaki ki akart fosztani. Megfordultam, és erélyesen rászóltam az előttem
sötétben rejlő elkövetőre:
– Ha még
egyszer belenyúlsz a zsebembe, te is, kezedben fehér bottal fogsz közlekedni!
Az alantas
ember volt olyan botor, hogy válaszával felfedte magát – és szellemi
színvonalára is rálátást engedett tenni:
– Jó-jó, csak
menjél tovább, nehogy leessél a lépcsőről.
Útbaigazítóan
határozottan megfeleltem neki, majd megfordultam, és távoztam.
Egy-egy
koncertfelvétel után gyakran térek haza éjszaka egyedül. A lépcsőházba ezúttal
Katival együtt léptünk be. A félemeletre vezető hét lépcsőfok után derékszögű
jobbkanyar következik, és tovább fel az emeletre. Na, itt a kanyar utáni
lépcsőfokon ült a baseball sapkáját mélyen arcába húzó fickó. Ahogy ráléptem
volna a továbbvezető lépcsőre, lábam valamiben kissé megbotlott – egyensúlyomat
nem veszítettem el. A fiú el akart buktatni, de meglátta a mögöttem csendben
érkező páromat és visszahúzta a lábát. Fél fordulót haladva tudtam meg Katitól,
hogy mi történt: a párom meglehetősen egyértelműen
fogalmazva leüzent az elkövetőnek. Ő ekkor már útban volt a kapubejáró felé,
ahol a takarásból előbújt a cinkostárs:
– A vak jött
meg a párjával – hallhattuk, és kimentek az utcára.
Innentől kezdve
tiszta sor volt előttünk a taktikájuk. A lépcsőn ülő fickó, ha feléje tart a
hazatérő lakó, buktat, a földre került áldozatra ketten rárontanak. Amennyiben
a lift előtt várakozó társ felé megy a hazatérő lakó, akkor a lépcsőn ülő hátba
támadja. Ezt a rossz arcú sapkás kölyköt többször is látta a párom az épület
előtt, sőt, egyszer egy másik kapualjban állva várta áldozatát: a haverja bent
lehetett a lépcsőház takarásban lévő részében.
Szintén a késői
órákban esett meg. Pár kapualjnyira voltam a lakástól. Velem szemből férfi
érkezett. Mellém érve ennyit mondott:
– Hülye vak!
Beszédjén
eltéveszthetetlenül érződött az illumináltság. Hirtelenjében felkaptam a vizet,
majdnem utána szóltam. Letettem róla. Füstölögve közlekedtem tovább. Aztán csak
megjött az eszem, és magamban értelmesen lezártam az ügyet: te még csak itt
tartasz az emberré válás folyamatában?