164. VANNAK MÁSFÉLE
EMBEREK IS — inkább színes (2006.)
A viharos erejű szél
hosszantartó záporral párosulva nem a túrázók ideálja. A Vértesből hazatérve az
Árpád híd aluljáróban tágas csend fogadott. Nem kívánkozott ki az utcára senki
sem. A metró alatt átvezető aluljáró felé igyekeztem. Lent is, mintha
atomtámadás érte volna a várost. A túloldali lépcsőn felfelé haladtam, amikor
észrevettem, valaki kotorászik a kabátzsebemben: nem szoktam benne semmit sem
tartani. Pár lépés után belenyúltam — továbbra is üres volt. A képlet világossá
vált — valaki ki akart fosztani. Megfordultam, és erélyesen rászóltam az
előttem sötétben rejlő elkövetőre:
—
Ha még
egyszer belenyúlsz a zsebembe, kezedben te is fehér bottal fogsz közlekedni!
Az alantas ember volt olyan botor, hogy válaszával felfedte magát — és
szellemi színvonalára is rálátást engedett tenni:
— Jó-jó, csak menjél tovább, nehogy leessél a lépcsőről.
Útbaigazítóan határozottan megfeleltem neki, majd megfordultam, és
távoztam.
Egy-egy
koncertfelvétel után gyakran térek haza éjszaka egyedül. A lépcsőházba ezúttal
Katival együtt léptünk be. A félemeletre felvezető hét lépcsőfok után
derékszögű jobbkanyar következik, és tovább fel az emeletre. Na, itt a kanyar
utáni lépcsőfokon ült a baseball sapkáját mélyen arcába húzó fickó. Ahogy
ráléptem volna a továbbvezető lépcsőre, lábam valamiben kissé megbotlott —
egyensúlyomat nem veszítettem el. A fiú el akart buktatni, de meglátta a
mögöttem csendben érkező páromat és visszahúzta a lábát. Fél fordulót haladva
tudtam meg Katitól, hogy mi történt: a párom meglehetősen
egyértelműen fogalmazva leüzent az elkövetőnek. Ő ekkor már útban volt a
kapubejáró felé, ahol a takarásból előbújt a cinkostárs:
— A vak jött meg a
párjával — hallhattuk és kimentek az utcára.
Innentől kezdve
tiszta sor volt előttünk a taktikájuk. A lépcsőn ülő fickó, ha feléje tart a
hazatérő lakó, buktat, a földre került áldozatra ketten rárontanak. Amennyiben
a lift előtt várakozó társ felé megy a hazatérő lakó, akkor a lépcsőn ülő hátba
támadja. Ezt a rossz arcú sapkás kölyköt az épület előtt többször is látta még
a párom, sőt, egyszer egy másik kapualjban állva várta áldozatát: a haverja
bent lehetett a lépcsőház takarásban lévő részében.
Szintén a késői
órákban esett meg. Pár kapualjnyira voltam a lakástól. Velem szemből férfi
érkezett. Mellém érve ennyit mondott:
— Hülye
vak!
Beszédjén
eltéveszthetetlenül érződött az illumináltság. Hirtelenjében felkaptam a vizet,
majdnem utána szóltam. Letettem róla. Füstölögve közlekedtem tovább. Aztán csak
megjött az eszem, és magamban értelmesen lezártam az ügyet: te még csak itt
tartasz az emberré válás folyamatában?