Vándorlás és búcsú — madzag

Ha nem is kakas szóra léptünk ki az utcára, de a szvánok többsége ekkor még hortyogva húzta a lóbőrt. A völgybe nem sütött be a nap. Kissé fázósan összehúztuk magunkat. 33 kilométer várt ránk, és összességében mintegy 600 méter szint. A hullámzó aszfaltcsíkot követte a patak medre. Sűrű fenyves takarta a környezetet, ahol elmaradt, helyét legelő vette át. . Egyre magasabbra hágott a nap, kezdett melegünk lenni. Az álmot szeméből nem kellett kidörzsölnie a feleségemnek, mert az úton velünk szemből előbb népes tehéncsorda érkezett, majd csődör kancájával és csikójával. Miután elmaradtak mögöttünk, megnyugodott Kati. Kerítéssel körbezárt kaszálók, épülő hidak. Az országút szélében kegyhely. A dobozkában fiatal férfi arcképe, mellette enni és innivaló. Szokása a szvánoknak, hogy elhunyt szeretteikhez kijárnak lakomázni, és maguk után valamit hátrahagynak neki. Az országút közelében szerelem-torony. A belépő 2 geld, de a vezetett turistacsoport tagjai a terepjárók mellől nézelődtek. Idegenvezetőjük kihangosítva mesélte az építmény legendáját:

„Egy szerelmét gyászoló nőnek állít emléket a szerelem-torony. A szebbik nem tagja szerelembe esett egy házas férfibe, aki viszonozta volna vonzalmát, de a házasság itt is egy életre szóló elkötelezettség, úgyhogy a férfi, hogy a vágyait elnyomja, állandóan hosszú vadászatokra indult. Egy ilyen alkalommal leesett a szikláról, és szörnyethalt. Ahol a testét megtalálta a szerelme, ott épült ez a torony, hogy a nő visszavonultan élhessen a haláláig.”

Usguli és Mestia között félúton fekszik Bogreshi. A harminc házból álló nagyobb településnek számító faluban emeletes szállás épül. A konténer market viszont végleg bezárt. A körzeti rendőrség épületétől kezdődik a hegymenet. A 491 méter szintet ránézésre nem kívánta egyikünk sem: hátizsákomban 4,5 liter víz, Katiéban kevesebb. Az erős napsütés elől árnyékba húzódva stoppoltunk. Szerencsénk volt. A lefékező puccos terepjáróban harmincas szván pár foglalt helyet. A hegytetőig kértük a fuvart. Mikor odaértünk, jelezte a sofőr, hogy innentől taxiként üzemel. Megköszöntük az ingyen fuvart, és elbúcsúztunk egymástól. Vidáman csorogtunk alá. Kétszemélyes miniplatós gépjármű érkezett. A középkorú pár férfi tagja jelezte, hogy pénz nélkül elfuvaroz minket Mestiába, és intett, pattanjunk fel a rakodótérbe. Megköszöntük, de nem éltünk a kedvező lehetőséggel. A két autóssztori ellentmondásosságán hangosan elgondolkodtunk. Az útszéli skanzen előtt megálltunk. Nem a régi bútorokra voltunk kíváncsiak, hanem a jelképes áruda kínálatára: házi joghurt, kávé és sör. A favályúba tett italokat a közeli sziklából fakadó, a rajta keresztülfolyó vízzel hűtötte a mindenes férfi. A tárolót fenyőággal fedte a nap heve ellen. A hátizsákból előkerülő ebéd mellé elszopogattunk egy üveg sört. Ettünk ittunk és már mentünk is a dolgunkra. Hegynek felfelé biciklivel túrázó fiatal pár közeledett. A másodiknak tekerő lányra szélesen rámosolyogtam, majd hanggal is jelezve taxinak leintettem — felnevetett. A síkra leérve az Enguri helyett már egy másik folyam szegődött mellénk. A növényzet lombjai belelógtak az árba. Több helyen is megfigyelhettük, hogy miként mossa alá az utat a hegyi folyó. Védekeztek ellene, hasztalan. Közben pénzért többen is fuvart ajánlottak. Piszkosul pörkölt a nap. Arcunkat a sildes sapkákkal rögzített pihekönnyű kendők védték. A véget nem érő trappolás, a nehéz hátizsák és a kora délutáni nap, folyamatosan szívták az erőnket. Kezdett elegünk lenni az egészből. Vörös téglás, szépen kialakított buszmegálló árnyéka incselkedett velünk. Ember egy sem volt benne, csak a csordányi szarvasmarha hátrahagyott végterméke — ezúttal ez jutott nekünk. Az országúttól a hegyoldalban lévő, és az azoknál is távolabb eső falvakat, meglepetésre, útszéli tábla jelezte. Az élő természetet mogyorófák és hollók gazdagították. Szemből terepkerékpáron kisiskolás fiúcska karikázott, autó követte szorosan, amelyből szülei figyelték. Távolban, a Mestia fölött lévő kilátót észrevette Kati. Fellélegeztünk. A flakonokból kis híján az összes vizet kiöntöttük, és összekaptuk magunkat. Órányi kutyagolást követően célt értünk. Miután elfoglaltuk a régi-új szállást, órákra leszakadt az ég, de nagyon.

Másnap elindultunk a Chaladi-gleccser felé, hogy a dróthuzal-felfüggesztésű hídnál búcsút intsünk a tavalyi emléknek. Az aszfaltot földút váltotta. A hegyek felől a patak felé eső utat teljes szélességében, hosszasan vízátfolyások áztatták. A tengerben kerestünk egy száraz dombocskát, és félórára lehuppantunk a magunk alá terített pelerinre. A Koruldi-tavaknak is pát intettünk. A piros turistajelzésen az erdő széléig felballagtunk, és leültünk az árnyékba. Több fiatal is felfelé tartott. Nekünk meg van már — mondtuk elégedett megkönnyebbüléssel.