VÁLASZTOTT ÚT
Németh Sarolta (34 éves)
(A beszélgetésben részt vett Mocsonoki Károlyné edző)
Kilencéves lehettem, amikor megkérdeztem nevelőmet: Miért nincsenek szüleim? Addigra ugyanis feltűnt, hogy az intézetben nevelkedő társaim nagy részét néhanapján felkeresik a szüleik, engem meg sosem. Kitérő feleletet kaptam, ezért újra és újra faggattam a nevelőket. Először csak annyit mondtak: Értesítettük szüleidet, hogy jöjjenek be a szülői értekezletre. Hiába vártam őket reménykedve: egyszer sem léptek be a Diószegi Sámuel utcában lévő Kisegítő Általános Iskola és Diákotthon kapuján. Később már úgy voltam vele, hogy ha nem kíváncsiak rám, akkor nem is érdekelnek (Sári hároméves korában került állami gondozásba alkoholista szüleitől, akik rossz anyagi- és lakáskörülmények között éltek Újpesten).
Epekedve néztem a látogató szülők és gyermekük egymásra találását. Ilyenkor szomorúság fogott el, és lerohantam az iskolaudvarra játszani. Nagyon szerettem fára mászni, tönköt emelni, és hosszasan futni. Mindhárom sportos elfoglaltság jó volt a bánat feloldására és a könnyek elapasztására. Nyugtatóan hatott rám a szaladás közben arcomba csapó légáram. Szabadnak éreztem magam, és talán a fáradtság is segített a belső gombóc feloldásában.
Más módon is lekötöttem magam. Szívesen olvastam verseket — már nem emlékszem a címükre. Gyakran kivittek minket a suli melletti parkba. Nejlontáskámban vízfesték lapult, az ecset és néhány rajzlap mellett. Ami a szemem elé került, azt megörökítettem. Örömmel formáltam emberfigurákat agyagból — mindenféle korúakat, mindkét neműeket. Társaim nem voltak ilyen sokoldalúak. Hiába próbáltam a hozzám hasonló, árva gyerekeket mozgásra, vagy más hasznos cselekvésre ösztökélni: nem hallgattak rám. A magam színes, belső világával magányos voltam a tömérdek gyerek között. Lelkemet fel-felzaklatta a siralmas elhagyatottság. Az egyik, mélabús napomon nem törődtem a következményekkel, és elvakultan cselekedtem — először és utoljára. Szerencsére káros utóhatás nélkül megúsztam.
Az általános iskola után szerettem volna továbbtanulni képzőművészeti vonalon, de a diákotthonban más feladattal bíztak meg. A hatéves gyerekek körüli teendőkben kellett segédkeznem. Fürdetés és öltöztetés közben anyaérzés fogott el. Szívemből-lelkemből szerettem a kicsiket. Ha valamit nem értettek kis pártfogoltjaim, melléjük telepedtem és elmagyaráztam. Sűrűn kéredzkedtek ölembe az apróságok. Simogattam hajukat, amit mindig mosolyogva viszonoztak — rajtuk kívül addig még senki sem cirógatott meg. Próbáltam nyitottabbá tenni az apróságokat, hasznos elfoglaltságokra ösztönöztem őket. Az egyik kisfiú lelkesedett a futásért, és így már kettesben róttuk a köröket az udvaron. Egy évig tartott ez az idilli állapot: először élhettem át, milyen érzés szeretetet adni és kapni.
Az iskola zárt világa ritkán nyílt ki előttem. Csak csoportosan hagyhattuk el az intézetet. Valós képem alig volt a külvilágról. Egyetlen kapcsolatom a természetes életformával az volt, hogy az egyik nevelő rendszeresen elvitt magához karácsonyra és a hétvégéken is. Szeretettel vettek körül, beszélgettek velem, kíváncsiak voltak a véleményemre. A gyerekeivel jókat játszottunk.
Továbbra is szerettem volna a diákotthonban maradni, de már kinőttem a falai közül. Szóba került a civil élet: ha találok befogadó családot, akkor odamehetek. Mivel azonban már hároméves korom óta intézeti gyerek voltam, és azt megszoktam, úgy döntöttem, hogy továbbra is hasonló környezetben szeretnék élni.
Mazda típusú kisbuszba szálltunk be egyik társammal az iskola kapuja előtt. Tordasra igyekeztünk, az állami intézetbe.
Mivel a “diószegiből” már többen átkerültek a főváros közelében lévő intézetbe — a Dréher család kastélya volt, majd Sajnovics János csillagász lakott benne — sok ismerős arc köszönt vissza az első napokban. Emiatt nem váltam szorongóvá. Egészen más volt a légkör, mint amit addig megszoktam. Megszűnt az alá- és fölérendeltségi viszony, partneri kapcsolat alakult ki a dolgozókkal. A nővérek reggel még keltettek, de onnantól szabadon rendelkeztem időmmel és akaratommal.
Örömmel hallottam társaimtól és az intézet dolgozóitól is, hogy munkalehetőség is van az intézet falai között. Papírlapra nyomott babaruhákat kellett kiollózni. Barátok között dolgoztam, és így gyorsan szaladt az idő — annak ellenére is, hogy rengeteg volt a munka. A keresetemmel — bizonyos korlátok között — magam rendelkezhettem. Bármikor elhagyhattam az intézetet, és ha akartam, még a faluba is bemehettem. Eleinte még leginkább barátaimmal, de hamarosan már egyedül is elmerészkedtem Budapestre. Ez a sokoldalú szabadság, és az, hogy barátokra találtam, megszüntette a suliban még gyakori lelki zaklatottságomat.
Az intézetnek közel százötven lakója volt. Eleinte az alagsorban laktam hatodmagammal. Idővel felkerültem az emeletre, ahol már jobb körülmények fogadtak. A lányokat és a fiúkat külön osztályon helyezték el. Az intézet vezetői figyeltek a bentlakók életkori igényeire is. Az egymáshoz érzelmileg már hosszabb ideje kötődő párok megkaphatták a betegszobát, ha az épp üres volt. Előfordult, hogy többen is jelentkeztek igénylőnek ugyanarra a napra, ilyenkor az elsőnek jelentkező pár kapta a szobakulcsot.
Az alsó tagozat évei alatt még vékonydongájú lányka voltam. Ahogy serdülni kezdtem, hormonális okok miatt gyarapodni kezdtem. Mire Tordasra kerültem, már egyáltalán nem voltam cérnavékony — 177/80. Nem sokkal azután, hogy az állami intézetbe kerültem, megérdeklődtem az igazgató úrtól, hogy lehet-e valamit sportolni?
Délig dolgoztunk, az ebéd után kis pihenőt tartottunk, majd néhány társammal felkerekedtünk. Legalább húszan tartottunk Vera nénivel, a testnevelő tanárral a falu futballpályájára. Futás, súlylökés, távolugrás, magasugrás, helyből ugrás és kislabdadobás közül választhattunk. Hetente ötször volt edzés. Focizni is lehetett — amúgy, kedvtelésből. Bíztam abban, hogy ha szorgalmasan edzek, annak lesz is eredménye. Vágytam a sikerre, szerettem volna kitűnni a többiek közül. Büszke akartam lenni a magam erejéből elért eredményekre. Ehhez a futás és a súlylökés tűnt remek lehetőségnek.
Első versenyem Visegrádon volt — a Magyar Speciális Olimpiai Szövetséghez és a Magyar Értelmi Fogyatékosok Sport Szövetségéhez tartozunk. A súlylökés volt a fő számom, és a négykilós golyó tizenhárom méter után fogott talajt: legalább három méterrel szárnyaltam túl a második helyezett legnagyobb dobását. Első lettem kislabdahajításban, továbbá az ötven- és a százméteres síkfutásban is. Gyakran láttam a tévében, hogy az eredményhirdetésen micsoda boldogság sugárzik le a győztes versenyzők arcáról. Én is boldogan és mosolyogva álltam fel a dobogó legmagasabb fokára, és felszabadultan integettem a körülöttem állóknak. Első ízben éltem át azt az örömöt, amit addig csak a képernyőn láttam.
A következő versenyünket a Népstadionban rendezték — ez az országos bajnokság volt a MÉS szervezésében. Az intézet nagy buszával mentünk — azóta már eladták. Mivel eleve a versenynek megfelelően öltöztünk, egyenesen a küzdőtérre mentünk. Addig csak a tévében láttam az arénát. Az atlétikapálya széléről körbenéztem a hatalmas lelátót, és arra gondoltam, hogy a nagy sportolók után léphetek pályára. Nem egész kétszázan lehettünk — ma már közel négyszázan indulnak az országos bajnokságon.
A bemelegítés után elkezdődött a súlylökés — az edzőmnek
időközben el kellett mennie egy másik versenyszámban induló társamhoz. A lebonyolító
a kezembe adott egy vasgolyót, és csak annyit mondott: Tessék
dobni! Éreztem én, hogy sokkal nehezebb a szer, mint amilyenhez szoktam az
edzéseken, de nem rágódtam rajta sokáig, és eldobtam, ahogy csak bírtam.
Lemérte dobásomat a mindenes, ami hajszálpontosan
A verseny után többen is “megorroltak” rám, mert az aranyérmek zömét az én nyakamba akasztották. Bízzál magadban! — szoktam mondani a bosszankodóknak. Volt közöttük olyan lány is, akinek megmondtam: ne úgy lökje ki a súlyt, ahogy szokta, de nem hallgatott rám — pedig én tényleg minden versenyzőtársamnak őszintén kívántam, hogy sikerüljön nyernie.
Sikereim záloga a rendszeres edzésmunkában és a testi
erőmben rejlett. Technikailag viszont képzetlen voltam. Mivel a bajnokság után
edző nélkül maradtunk, csak szorgalmamra támaszkodhattam. A hormonális
rendellenesség odáig fajult a szervezetemben, hogy híztam, egyre csak híztam,
és az lett a vége, hogy néhány év múlva már
Mivel imádtam a nehéz fizikai munkát, elszegődtem a közeli tehenészetbe. Takarmánnyal teli zsákokat kellett cipelnem. Ötvenkilósak voltak. Egy zsákot a jobb-, egyet a bal vállamra vetettem, a harmadikat meg keresztbe fektettem a tarkóm mögött, és úgy vittem, ahová kellett. (Nem volt nehéz? — Nem.) Pedig akkor még csak 80–90 kiló voltam. Szívesen emeltem bármit, csakhogy erőt fejthessek ki! Másfajta öröm is adódott a tehenészetben. Az elléseknél mindig ott voltam. Előbb a boci két lába bújik ki. Kötelet hurkoltam a kis jószág előremeredő lábára, és óvatosan húzni kezdtem — kézzel nem érdemes, mert a boci egész teste nagyon sikamlós (a lábát azért fogtam). A legkritikusabb mozzanat, amikor a boci feje bújik ki. Ha ez sikeresen megtörtént, onnan már nincs baj. A boci, ahogy világra jön, szinte azonnal “bujogni” kezd. Kitisztogattam az alomra huppant jószág orrát, száját, fülét. A mama ezután lenyalogatja a kis állatot, “aki” három órán belül talpra áll. Addigra már lefertőtlenítettem, és nevet adtam neki: Saci.
Megszállottan néztem a tévében az atlétikaközvetítéseket — azoknál nagyobb örömet egyetlen más műsor sem okozhatott. Emellett érdekeltek az ismeretterjesztő filmek — a vadon élő állatok viselkedéséről és szokásairól szólók. Kedveltem még a harcias jeleneteket is (akció, horror, tyler) — manapság viszont inkább a vígjátékok kötnek le. Emellett továbbra is hódoltam gyermekkorom kedvteléseinek. Tájak, arcok és állatok elevenedtek meg alkotásaimban. Legjobban a grafikát szeretem — talán mert a fekete a kedvenc színem. Állatrajzaim leggyakoribb alakjai a németjuhász, a tigris, a kenguru és a koala. Mindegyikük élettere más és más helyen van, ezért rajzolom őket szívesen. Az emberrajzaim csak arcképek. Jelentős részük a képzeletem szülöttei, de készítek portrét is. Az arcvonásokkal kifejezem a “személy” lelkivilágát. Agyagfiguráim között sok a kutya, de készítettem már kenguru mamát a zsebében lévő aprósággal, és fán csimpaszkodó koalát is. Egyik alkotásom a következőképpen néz ki: a két, kivágott fa tönkjén idős férfi ül feleségével, és az egyikük ülőkéjének tövében madárfészek van, fiókával.
Mostani edzőm, Mocsonoki Károlyné anyósa tanított meg főzni. Testsúlyom ellenére nem eszem sokat. Néha mégis nekiállok az intézetben, és főzök valamit magamnak. Imádom a sült halat. Az intézeti társak hamar körbevesznek, amikor megérzik a jellegzetes illatot… szóval, olyan nem volt még, hogy ne fogyott volna el a főztöm… — nem emiatt, de sikerült lefogynom 116 kilóra.
Tíz évvel ezelőtt öt társammal alkotótáborba utaztunk Farkaslyuk településre. Velünk tartott a mostani edzőm is. Szokás szerint segítettem a tábor összes lakójának, így Andreának is. Mivel már évek óta nem volt edzőnk, megkértük, hogy segítse a felkészülésünket. Alig lendültünk bele a tervezett edzésmunkába, már utazhattunk is Zánkára, az országos bajnokságra.
Kedvenc versenyszámomban újra első lettem — tíz és fél méterhez közeli eredményemmel. Hajdanán még tizennyolc méter körül dobtam: attól bizony ez jócskán elmaradt. Miért? Közrejátszott benne, hogy a vérnyomásom és a szívem is sokat rakoncátlankodott. Lábamat és az ízületeimet teljesen kikészítette a testsúlyom. Egyre több baj volt a vesémmel is. Ám leginkább az időközben kifejlődött cukorbetegségem vetette vissza a teljesítményemet. Mindezek ellenére elszántan jártam edzeni.
Mivel továbbra is csak a falu futballpályáján gyakorolhattunk, a téli hónapok alatt fel kellett hagynunk az atlétikával — Andi azonban feltalálta magát. Mivel pénteken csak délig kell dolgozni az intézeti foglalkoztatóban, ebéd után kiürítettük az étkezdét, és estig tartó pingpongcsatákat rendeztünk. Lelkesedésünk és az asztaliteniszversenyeken elért eredményeinknek köszönhetően egyre több bentlakó érdeklődött a sportolási lehetőségek iránt — verseny után az intézet kapujában vártak, hogy megtudakolják, hogy végeztem. Tizenkét fővel induló sportcsapatunk létszáma hamarosan megduplázódott. Hosszú évekig indultam a MÉS országos bajnokságain és a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség versenyein. Minden súlylökő viadalt nagy fölénnyel nyertem, így vita sem férhetett hozzá, hogy ki képviselje hazánkat a nemzetközi versenyeken.
Az első, nemzetközi versenyem Lisszabonban volt, 1998-ban. Örültem, hogy részt vehetek rajta — annak viszont egyáltalán nem, hogy repülőgépre kell szállnom. Felzúgott a hatalmas gép hajtóműve, és nagyon megijedtem. Meredeken emelkedett a gép a felhők fölé, nekem meg fájni kezdett a fejem, és szédülés fogott el. Miután vízszintbe került a repülőgép törzse, többé-kevésbé én is rendbe jöttem. Az ablak mellett ültem, és így láttam a habos felhőket, a napfényben csillogó, havas csúcsokat — lenyűgözően szép volt. Alig nézelődtem ki magam, máris ereszkedni kezdtünk. Ez majdnem olyan rossz hatással volt rám, mint a felszállás.
Pázsittal és virágos kerttel szegélyezett hotelben szállásoltak el bennünket. Még a verseny előtt megnézhettük a várost. Gyönyörűek voltak az épületek! Mivel imádom a sült halat, az első adandó alkalommal vettem is. Annyira ízlett, hogy amíg kint voltunk, sült halat ettem sült hallal.
Benépesült a hatalmas stadion lelátója. Kiabáltak, lengették a zászlókat a drukkerek — olyan volt a hangulat, mint amilyet a tévében szoktam látni. A legnagyobb dobásom 9,95 méterre szállt. Ez a harmadik hely megszerzéséhez volt elegendő — a győztes 11,12 métert dobott. Nem fájt a szívem az elszalasztott aranyérem után, örültem a bronznak. Azt teljesítettem, amire képes voltam. Elérkezett az eredményhirdetés pillanata. Félszegen léptem fel a dobogó harmadik fokára. Ijedtté tett a temérdek szurkoló hangzavara. Vastaps köszöntött engem is. Csattogtak a sportfotósok fényképezőgépei — köztük a magyaroké is. Ekkor már önfeledten mosolyogtam és integettem. Könny szökött a szemembe: már az első nemzetközi versenyen sikerült megvalósítani azt a nem is olyan régen megfogalmazott életcélomat, hogy diadalmaskodhassak, és büszke lehessek az elért eredményemre.
Ha már az óceán partján vagyok, meg is mártózom benne — határoztam el. Szerencsére vittem magammal úszószemüveget —különben nem mertem volna vállalkozni a búvárkodásra. Számtalan követ, kagylót és tengeri csillagot hoztam fel. Ezeket féltett kincsként őriztem tordasi szobámban — de az intézet lakóinak is megtetszett a tenger megannyi gyöngyszeme, és szép lassan elkéregették őket.
Edzőm nem csak elkísért a repülőtérre, hanem várt is rám. Amint megláttam, boldogan rohantam hozzá, és melegen átöleltem. Andi szerette volna, ha aranyéremmel térek haza, de így is elégedett volt az eredményemmel. Magamnak baseball sapkát és emberfigurákat vettem, az edzőmnek pedig kakassal díszített, portugál feliratú pólót hoztam. Andi azóta is folyton azt mondja, hogy ne hozzak neki semmit, mert úgyis kevés költőpénzt kapok. Erre képtelen lennék. A kint készített fényképeket mindenkinek megmutattam, többen másolatot is kaptak.
Két hónap múlva újra csomagolhattam: Varsóba indultam, meghívásos versenyre. Egyáltalán nem sajnáltam, hogy nem repülőgéppel utazunk, de a buszon zötykölődni sem volt sokkal jobb. Májust írtunk, de mivel nem szeretem a meleget, nekem az az idő már kánikulának számított. Szerencsére a magyar határon hosszú kocsisor alakult ki. Kiszálltunk a buszból, és jó nagyot sétáltunk a fák alatt. Az út további része fárasztó és kényelmetlen volt — szűk volt az ülés.
A lengyel fővárosban a sétálóutca tetszett leginkább. Idegenvezetőnk tudott valamennyire magyarul— a városnézés közben anyanyelvünkre tanítgattuk.
Ezen a versenyen már három számban indultam el. Súlylökésben
a 9,97 méteres dobásommal harmadik lettem — két lengyel versenyző végzett az
élen
Még ugyanez év augusztusában rendezték meg a világbajnokságot Nagy-Britanniában. Tapasztalt repülőgéputas lévén, már csak kicsit féltem az út előtt. A felszállás kellemetlen érzéseit továbbra sem tudtam megkedvelni, de már felkészültem: így például a füldugulás ellen volt nálam rágógumi és rágcsálni való is. Londonban ráadásul át kellett szállnunk egy másik repülőgépre.
Birmingham nagy meglepetéssel fogadott. Alig hittem szememnek a fordított forgalom láttán. Nagyon kellett figyelnem az utcai közlekedés közben. A sorházak szép látványa és a régi formájú kandeláberek egyedisége ragadta meg legjobban a tekintetemet. Az utcán sokfajta ember nyüzsgött: néger, indiai, arab — ez is meglepett. Eljutottunk a Vidámparkba is. Ingyen vehettük igénybe a szórakoztató eszközöket, de én csak egyszer éltem a lehetőséggel. Egy kisvasút jellegű szerelvényre ültem fel; ez változatos figurákkal benépesített és csodálatos háttérrel megépített környezetben haladt.
Húszemeletes, pazar kivitelű hotelben laktunk. A tizedik emeleten volt a szobánk. Az ablakhoz mentem, és ahogy kinéztem, azonnal elkapott a szédülés. A két ágy az ablakok mellett volt. Megragadtam az egyik heverőt, és a fal mellé húztam — segítségre nem volt szükség. Ettől fogva nagyon elégedett voltam a hotel nyújtotta kényelemmel.
Hatalmas stadion adott helyet a versenynek. A lelátón szép számmal voltak nézők. Bőven volt időm a bemelegítésre. A világbajnokságon is hozni tudtam a szokott formámat: harmadik lettem súlylökésben a 9,99 méteres dobásommal. Gerelyhajításban épp hogy csak lecsúsztam a dobogó harmadik fokáról.
A következő évben Sevillában rendezték meg az Európa-bajnokságot. A Grand Hotelben laktunk: valóságos kis városrész volt. Svédasztalról étkeztünk, és — az addig tapasztaltakkal ellentétben — a pincérek elvitték előlünk a kiürült tányérokat. Kedvencem továbbra is a halétel maradt, de a különféle gyümölcsöket is végigkóstoltam.
Három centiméterrel dobtam túl a 10 métert a világbajnokságon, amiért bronzérmet akasztottak a nyakamba — gerelyhajításban pedig negyedik lettem.
A spanyol emberek népviseletbe öltöztek a stadionban és az utcán is. Volt, aki szerette volna elcserélni viseletét a mi formaruhánkra, de erről persze szó sem lehetett. Szakadatlanul folyt éjjel az utcabál: én is táncoltam rajta.
Újra meghívtak Lengyelországba, és el is mentem. Utána Svédország következett. Márciusban még tél van Skandináviában, ezért életemben először fedett pályán versenyezhettem — és a már szokásosnak mondható bronzérmet nyertem. Emlékezetes marad első téli sportolásom. Sokan síeltek a város egyik dombos részén. Megkértem az egyik sízőt: hadd próbálkozzam meg a lesiklással! Lecsatolta és átadta a lécet. Enyhén lankás dombról ereszkedtem alá. Irtó jó érzés volt!
Következett Sydney. Három hét Ausztráliában, gyönyörű volt! Kár, hogy oda sem jöhetett velem Andi… pedig de jó lett volna!
Az olimpiai falut tökéletesen felszerelték — még mosógépünk is volt.
Ez volt a leghatalmasabb stadion, ahol pályafutásom során
felléptem, és itt szurkoltak legtöbben a lelátón. Már jóval a verseny előtt
begyulladt a vállízületem, mivel az otthoni edzéseken túlterheltem magam a jobb
szereplés reményében. Közvetlenül a verseny előtt a csapatedző bekente a
vállamat és a nyakamat is valami kenőccsel. Valamelyest enyhült a sajgás, és
súlylökésben a harminc versenyző közül ötödik lettem,
Sok-sok év után Sydneyben találkoztam újra Tündivel. A szülei Tordason élnek — ő az olimpia előtt hat évvel települt ki. Régről ismertem, és kint újra láthattuk egymást. Elhívott tengerpartra néző lakásába, mesélt a munkájáról — egy cukrászdában dolgozik a vezető helyetteseként. Elvitt városnézésre és kirándulni is, ahol láttam fehér és barna színű kengurut is — sőt, még meg is simogathattam a jámbor állatokat. Sokáig néztem a csodaszép koalát. Külön érdekesség volt, hogy mindössze fél méter magas kerítés választott el a tőlem alig egy méterre lévő krokodiltól — a szája hurokban volt. Hatalmas területen, természetes környezetben él a világ számos állata a sydneyi állatkertben.
Három-három plüss kengurut és koalát hoztam emléknek és ajándéknak. Mellettük több tekercs film őrzi a ragyogó élmények emlékét.
A sport sok baráthoz juttatott. Már jól ismerjük egymást külföldi versenyzőtársaimmal, és ez olyan jó. A megismert országok és városok látványa, és a tapasztalatok szélesítették a világképemet, emberileg gazdagabbá tettek. Sokkal színesebb lett az életem.
Nagyon jól jártam azáltal, hogy Tordasra kerültem — már az újonnan épült részben lakunk. Ha annyit mondok, hogy szeretek élni, azzal mindent elmondtam. Lehetőség kínálkozik rá, hogy önálló lakásba költözhessek egyik barátnőmmel a faluba — az intézet biztosít lakást. Az anyaintézettől továbbra sem szakadnék el, csak nagyobb önállóságot kapnék. Mindenesetre szeretném kipróbálni, azután majd meglátom…
Négy éve elkezdtem az erőemelést. Ez három fogásnemből áll —
felhúzás (
Az érmeimet dobozban tartom, mert még nem készült el az a keret, amire majd rendszerezve kitehetem azokat. A versenyeimről készült fotók egy része már a szobám falát díszíti.
Nem kívánom megkeresni szüleimet vagy testvéreimet — négyen vannak, és ők is állami gondozottak voltak (négy különböző helyen). Nem vagyok rájuk kíváncsi. Ha netalán mégis felkeresnének, nem tudnék rájuk nézni. Az én családom itt van az intézetben.