173. VALAMIT VALAMIÉRT – néha be kell áldozni magunkat (2003)

Rendszeressé váló túrázásom előzménye, hogy a kerületi Ifjúsági Ház vezetője a vakvezetővel együtt elhívott minket a borsodi lankákra. Háromszor jártunk ott, utána vásároltam egy túrabakancsot. Annyira megtetszett az érintetlen táj, hogy miután megismertem Katit, őt is elvittem oda.

A barlangász-túratáborokon jellemzően húsz kölyök vett részt. Elfárasztásukért hiába tett meg minden tőle telhetőt a kipróbált túravezető, ők bírták jobban erővel. Egy hosszabb túra után fél órával a gyerekek már nevetgélve hajkurászták egymást az egykori iskolaudvaron.

Többen azzal foglalták el magukat, hogy kitaláltak egy teljesítésre váró marhaságot, amit valamelyiküknek meg kellett valósítania. Idővel kifogytak az ötletből. Bízva bennem, hozzám fordultak okosságért. Mivel az ilyen merész tréfákat díjaztam, segítségükre siettem. Igen ám, de idővel nagy röhögcsélve odasomfordáltak mellém, és kibökték a rám kiosztott feladatot. Kánikulai nap volt. A ruhatáramból előkerülő összes göncöt magamra húztam, utána a díszes társaság kíséretében kimentem a falu főutcájára, és ott szép lassan egy szál rövidnadrágra levetkőztem. Aközben ismétlődően kiáltottam:

– Milyen jó idebent, a hűs szobában! – a gyerekek gurultak a röhögéstől.

Javukra legyen mondva, utána alaposan megdicsértek, mivel előzetesen nem gondolták volna rólam, hogy mindezt negyvenen túl bevállalom. Én meg úgy voltam vele: miért ne. Utána megint én következtem: ezúttal a gyerekek tettek ki magukért. Miért?

A nagykamasz vízilabdázó lányra rácsatoltuk a vakvezető hámját, melléje állt egy hozzá hasonló korú legény, akinek egyik kezében a kutyapóráz vége, a másikban a fehér bot – a szemét persze bekötöttük. Útjuk az ötven méterre lévő kocsmaajtóig tartott: utána még ők is a hasukat fogva nevettek az egészen. A végén megdicsértem a bevállalós lányt, hogy útközben a szájából felhangzó kutyaugatás tökéletesen megegyezett a mellettünk poroszkáló Kicsiével – érte hatalmas üdvrivalgással kísért tapsot kapott a gyerekektől.

Ezek után két kisfiú önként bevállalta, hogy ők is magukra öltik a kutyahámot. Az egyikük a másikat bevezeti a kocsmába, ott ugat egyet, majd szerepkört cserélnek, és így távoznak. Az első emberszabású kutyának útközben a kavics nagyon törte a talpát – ami ebben az esetben a térdkalácsát jelentette, emiatt két lábra állt. Azon nyomban megkapta a magáét a népes vihogó társaságtól, hogy ő most nem cirkuszi kutya, hanem vakvezető!

A végére maradt egy nagy merészséget követelő feladat: emiatt húzták is a szájukat, de végül ketten maguktól ráálltak. A gyerekek kérésemre egy sörösüvegbe vizet töltöttek. A kupakot a palack szájára úgy passzítottam vissza, mintha a zárás gyári lenne. Ezzel a frissen palackozott sörrel bementek a kocsmába, ahol az asztalnál ülőknek egy találós kérdést kellett megfejteniük, amiért cserében megkapták az üveg sört – utána az ivóból a két fiú szélvészként kiviharzott.