173. VALAMIT
VALAMIÉRT — néha be kell áldozni magunkat (2003.)
Rendszeressé váló
túrázásom előzménye, hogy a kerületi Ifjúsági ház vezetője a vakvezetővel
együtt elhívott minket a borsodi lankákra. Háromszor jártunk ott, utána
vásároltam egy túrabakancsot. Annyira megtetszett az érintetlen táj, hogy
miután megismertem Katit, őt is elvittem oda.
A barlangász-túratáborokon
jellemzően húsz kölyök vett részt. Elfárasztásukért hiába tett meg minden tőle
telhetőt a kipróbált túravezető, ők bírták jobban erővel. Egy hosszabb túra
után fél órával a gyerekek már nevetgélve hajkurászták egymást az egykori
iskolaudvaron.
Többen azzal
foglalták el magukat, hogy kitaláltak egy teljesítésre váró marhaságot, amit
valamelyiküknek meg kellett valósítania. Idővel kifogytak az ötletből. Bízva
bennem, hozzám fordultak okosságért. Mivel az ilyen merész tréfákat díjaztam,
segítségükre siettem. Igen ám, de idővel nagy röhögcsélve odasomfordáltak
mellém, és kibökték a rám kiosztott feladatot. Kánikulai nap volt. A ruhatáramból
előkerülő összes göncöt magamra húztam, utána a díszes társaság kíséretében
kimentem a falu főutcájára, és ott szép lassan egy szál rövidnadrágra
levetkőztem. Aközben ismétlődően kiáltottam:
— Milyen jó idebent,
a hűs szobában! — a gyerekek gurultak a röhögéstől.
Javukra legyen
mondva, utána alaposan megdicsértek, mivel előzetesen nem gondolták volna
rólam, hogy mindezt negyvenen túl bevállalom. Én meg úgy voltam vele: miért ne.
Utána megint én következtem: ezúttal a gyerekek tettek ki magukért. Miért?
A nagykamasz
vízilabdázó lányra rácsatoltuk a vakvezető hámját, melléje állt egy hozzá
hasonló korú legény, akinek egyik kezében a kutyapóráz vége, a másikban a fehér
bot — a szemét persze bekötöttük. Útjuk az ötven méterre lévő kocsmaajtóig
tartott: utána még ők is a hasukat fogva nevettek az egészen. A végén
megdicsértem a bevállalós lányt, hogy útközben a szájából felhangzó kutyaugatás
tökéletesen megegyezett a mellettünk poroszkáló Kicsiével — érte hatalmas
üdvrivalgással kísért tapsot kapott a gyerekektől.
Ezek után két kisfiú
önként bevállalta, hogy felváltva magukra öltik a kutyahámot. Az egyikük a
másikat bevezeti a kocsmába, ott ugat egyet, majd szerepkört cserélnek, és így
távoznak. Az első emberszabású kutyának útközben a kavics nagyon törte a talpát
— ami ebben az esetben a térdkalácsát jelentette, emiatt két lábra állt. Azon
nyomban megkapta a magáét a népes vihogó társaságtól, hogy: ő most nem cirkuszi
kutya, hanem vakvezető!
A végére maradt egy
nagy merészséget követelő feladat: emiatt húzták is a szájukat, de végül ketten
maguktól ráálltak. A sörösüvegbe kérésemre vizet töltöttek a gyerekek. A
kupakot a palack szájára úgy passzítottam vissza, mintha a zárás gyári lenne.
Ezzel a frissen palackozott sörrel bementek a kocsmába, ahol az asztalnál ülőknek
egy találós kérdést kellett megfejteniük, amiért cserében megkapták az üveg sört — utána az ivóból a két fiú szélvészként
kiviharzott.