Vidám napot / valamit valamiért...,

Néha be kell áldozni magunkat.

Rendszeressé váló túrázásom előzménye, hogy a kerületi ifjúsági ház vezetője a vakvezetővel együtt elhívott minket a borsodi lankákra. Háromszor jártunk arrafelé, utána vásároltam magamnak egy túrabakancsot. Annyira megtetszett az érintetlennek ható környezet, hogy miután megismertem a jelenlegi páromat, őt is elvittem oda magammal: azóta évente néhány alkalommal ellátogatunk az Aggteleki karsztra.

A nyári táborokon közel húsz kiskorú vett részt. Hiába tett meg minden tőle telhetőt a kipróbált túravezető a kölykök elfárasztásáért, mert a felnőttek hamarabb kidőltek a sorból, mint a könnyen regenerálódó izomzatú ifjak. Egy hosszabb túra után fél órával a gyerekek már nevetgélve kergették egymást az egykori iskolaudvaron. Többek azzal foglalták el magukat, hogy kitaláltak egy teljesítésre váró marhaságot, amit valamelyiküknek meg kellett valósítania. Idővel kifogytak az ötletekből, és hozzám fordultak okosságért. Mivel az ilyen merész tréfákat díjaztam, segítettem rajtuk. Igen ám, de idővel röhögcsélve odajöttek hozzám, és kibökték a rám váró feladatot. Kánikulában a háti zsákból előkerülő összes göncöt előbb magamra kellett húzni, utána a díszes társaság kíséretében kimentem a falu főutcájára, és ott szép lassan egy rövidnadrágra levetkőztem, miközben a következőt kellett fennhangon mondani: milyen jó idebent a hűs szobában! — a gyerekek persze dőltek a röhögéstől. Javukra legyen mondva, utána alaposan megdicsértek, mivel nem gondolták volna, hogy mindezt meg merem tenni.

Utána viszont jöttem én: ezúttal a gyerekek tettek ki magukért. Miért? A nagykamasz lányra ráhúztuk a vakvezető hámját, melléje állt egy hozzá hasonló korú fiú, akinek egyik kezében a kutyapóráz kezébe való vége, a másikban a fehér bot, szemét pedig bekötöttük. Útjuk az ötven méterre lévő kocsmaajtóig tartott: utána még ők is a hasukat fogva nevettek rajta. Két kisfiú pedig bevállalta önként, hogy magukra öltik a kutyahámot, és engem bevezetnek a kocsma egyik ajtaján, odabent ugatnak egyet, majd a másik ajtón távozunk. Az egyik emberszabású kutyának a kavics nagyon törte a „talpát” — ami ebben az esetben a térdkalácsát jelenti, és két lábra állt. Egyből megkapta a magáét a többiektől, hogy ő most nem cirkuszi kutya, hanem vakvezető!

A végére maradt egy nagy merészséget követelő feladat: emiatt húzták is a szájukat, de végül ketten ráálltak. Egy sörösüvegbe vizet töltöttem, és úgy nyomtam rá a kupakot, mintha az gyárilag került volna rá. Ezzel a „sörrel” bementek a kocsmába, ahol az asztalnál ülőknek egy találós kérdést kellett megfejteniük, amiért cserében megkapták az üveg sört — valamit valamiért.