13. Vakvezető

Reményik László (vakvezető kutyával közlekedő)

Az első vakvezető vagy vakot kísérő kutyára utaló nyom egy jó állapotban fennmaradt falfestmény. Az ókori Görögország Herculaneum városának helyén folytatott ásatások során került elő. A városokat – Pompeii és Stabiae sorsához hasonlóan – a Vezuv emlékezetes kitörése pusztította el i. sz. 79-ben. A feltárt freskó idős férfit ábrázol, aki baljával botra támaszkodik, jobb kezével egy zsinórra kötött kutyát tart. Egy asszony alamizsnát nyújt feléje, és mivel a férfi nem nyúl utána, feltételezhető, hogy vak. A vakot kísérő kutya alakja később az irodalomban is jelentkezik. A német monda szerint az Odran kelta király által megvakított Helmhold germán fejedelem egy hűséges kutya segítségével jut át a Taunus sűrű őserdején.

A középkorban a közgondolkodás a testi fogyatékosokkal, így a vakokkal szemben is – a rokkantságot az égi hatalmak büntetésének tartván – ellenséges, jobb esetben közönyös volt. A vakok elhagyatottan, alamizsnán tengődve vándoroltak városról-városra és szinte természetes, hogy egy-egy hozzájuk csapódó kutyában leltek társat, barátot. Ezek a kutyák minden tanítás nélkül is sokat segítettek a vakoknak a közlekedésben, hiszen a kor gyér és lassú forgalma mellett ösztönösen is kikerülték az akadályokat, a tömeget vagy az útjukba kerülő szekereket, állatokat.

1685-ben Nürnbergben, J. G. Endter betűivel könyv jelent meg. A címe: Sajátos Cynographia, azaz a kutya leírása, egyben módszerek és törvények furcsa, tréfás és ostoba megfigyelésekkel, titkokkal és kérdésekkel, kiegészítve Joh. Cajus Libell De Canibus Britannicus és Joh. Henr. Meibon De Kynosophia című munkáival. Szerzője Christiana Franciscus Paullini. Így ír a IV. fejezet 1. §-ában korabeli hivatkozások alapján: “Németországban és másutt vak koldusok kutyát választanak maguknak, mely őket hűségesen vezeti.” A XVIII. század végén már felbukkannak – feljegyzések tanúsága szerint – a “valódi” vezetőkutyák. 1780-ban, a már akkoriban is híres párizsi vakmenhely, a Des quinze-vingts lakói kutyáikat vakvezetésre tanították. 1797-ben A. F. J. Tréville így ír a Híres kutyák története című könyvében: “Az a mód, ahogy a kutya a vakok bizonytalan lépéseit vezeti, valóban csodálatot kelt és elismerést érdemel. Micsoda okosság, türelem és gondosság van ebben a jótevő állatban! Sohasem tévesztik el, hogy megálljanak annak az ajtaja előtt, aki alamizsnát szokott adni gazdájuknak. Nagyon gondosan kerülik ki az útjukba kerülő taligát, málhásállatot és teherszállítmányokat, és pedig már a lehető legnagyobb távolságból. Láttam már néhányat…, amelyek nem mentek végig egy sima és egyenes úton csak azért, mert mély, vagy vízzel telt árkok voltak rajta. Ezért ezek az óvatos állatok másik, görbébb földutat választottak, ahol viszont gazdájuk nem volt veszélynek kitéve.”

Az első céltudatosan és módszeresen felkészített vakvezető kutya tanítómesterének egy német iparos legényt, Josef Reisingert tekinthetjük, aki vándorlása során 1780-ban, húszévesen veszítette el szeme világát és spicc fajtájú kutyáját olyan eredményesen tanította meg a vezetésre, hogy ismeretlenek gyakran látónak vélték. Johann Wilhelm Klein, a bécsi Blindeninstitut alapítója 1819-ben megjelentetett, Tankönyv a vakok oktatására című művében nem csak megemlíti a vakvezető kutyát, de már néhány tanácsot is ad a kiképzésükhöz. Ő volt az első, aki először használt merev vezetőkantárt és ezzel lényegesen pontosabbá és érzékelhetőbbé tette a vezetőkutya jelzéseit. Egy svájci vak, A. Birrer 1847-ben könyv alakban kiadott életrajzában külön fejezetet szentel a vezetőkutyákkal szerzett tapasztalatainak ismertetésére és a legnagyobb elismerés hangján méltatja a kutyák ilyen irányú képességeit.

Az első világháború tömeges szemsérülései juttatták Senfelder osztrák orvost arra a gondolatra, hogy a megvakult katonák rehabilitációját vakvezető kutyák segítségével könnyítse meg. Az osztrák-magyar állam azonban nem tartotta fontosnak a problémát annak ellenére, hogy a magyar ebtenyésztő egyesületek és az Österreichsche Polizei und Sanitatshundeverein támogatták és kutyák felajánlásával közvetlenül is segítették az elgondolást. Az első vakvezető kutya-iskola végül is Németországban kezdte meg működését 1916-ban Oldenburgban. Megszervezése Stalling titkos tanácsos és a Deutscher Verein für Sanitatshunde érdeme. Az iskola sikerein és eredményei ellenére nem sokáig működött, mert anyagi nehézségei támadtak és nem volt képes magát adományokból fenntartani. Az általa elért vitathatatlan eredmények viszont a vakvezető kutya kérdést világszerte az érdeklődés előterébe állították. A felmerülő problémák megoldásában a kutyatenyésztők gyakorlati tapasztalatai mellett egyre jelentősebb szerepet kaptak a tudományos igények alapján meghatározott módszerek. Az első világháború után különösen Dr. J. V. Uexkuell és munkatársa, dr. Sarris kutatásai és gyakorlati eredményei voltak nagy jelentőségűek a vakvezető kutyák kiképzésében. Az általuk konstruált úgynevezett tankocsi, amelyet később dr. Brüll tökéletesített a ma is használatos formájára, hazai gyakorlatunkban is a kiképzés egyik alapvető segédeszköze.

A vakvezető kutyaképzés technikai-kinológiai fejlesztésében kiemelkedő eredményeket értek el az Egyesült Államokban. Először 1942. elején a Littermann Hospitalban, az amerikai hadsereg egyik szemkórházában vetődött fel egy ilyen kutyákat biztosító intézmény létrehozásának gondolata. Megalakult a Guide Dogs for The Blind Inc. és 1942 májusában hivatalosan bejegyezték, mint a vakoknak vezetőkutyát biztosító emberbaráti egyesület. A kutyakiképzést kezdetben Los Gatos-ban (Santa Cruz), majd 1946-tól a mai napig San Rafaelben (Kalifornia), az ott erre a célra épült iskolában folyik. A kutyák iskola előtti nevelésére a mezőgazdasági kormányzat felügyelete alá tartozó ifjúsági szervezetet hoztak létre 9-19 éves fiatalokból, akik vállalták a kutyák felnevelését és szakszerű előkészítését. Az intézet anyagi helyzete lehetővé tette egy tudományos kutatási program beindítását is, amely a vakvezetésre alkalmas kölyökkutyák kiválasztásának kidolgozására irányult. A kutatási program végrehajtását megkönnyítette, hogy 1942 óta az iskolán megforduló valamennyi kutyáról részletes és kinológiai szempontból értékelhető adatokkal, feljegyzésekkel rendelkeztek.

Világhírre tett szert az angol iskola is, különösen a forgalomban végzett kiképzési munka rendszerének kidolgozásával, de a nyugat-európai országok is szinte kivétel nélkül megszervezték vakvezető kutya-képző intézményeiket.

Hazánkban a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége irányítása alatt dolgozik a Vakvezető Kutyakiképző Iskola. Az intézmény szükségességét hazánkban elsőnek Rithnovszky János – baleset következtében egyik karját, hallását jórészt, és mindkét szeme világát elveszítette - vetette fel, aki 1961-ben a vakvezető kutyával való közlekedéshez szükséges alapfokú ismereteket litografált könyvében is összefoglalta. Kezdeményezésére indult meg az iskola felépítése. A Vakvezető Kutyakiképző Iskolát teljes egészében önzetlen társadalmi összefogás teremtette meg. (Kerti Krisztina mezőgazdasági főiskolai diploma munkája alapján - állattenyésztési szak.)

A vakvezető kutya feladata, hogy a nem- vagy gyengén látó gazdáját biztonságosan vezetve, segítse őt az utcai közlekedésben. Az ember a kutyát parancsszavakkal irányítja, illetve a munkáját útközben folyamatosan kontrollálja.

Leginkább bevált fajták: a labrador- és a golden retriever, valamint a német juhász szuka. De előfordult már leonbergi, magyar vizsla, airdale terrier, rottweiler, újfundlandi, kuvasz, angol szetter, ír szetter, német dog, és bernáthegyi is. A vakvezetők között jelentős számban vannak keverékek, de azok vérvonalában jellemzően dominál a három fő fajta valamelyike. A kutyákat nemüktől függetlenül ivartalanítva adják át gazdáiknak.

A vakvezető kutyával szemben támasztott követelmények: jó egészségi és idegállapot. Ne legyen se félős, se ingerlékeny, támadó. Az emberhez ragaszkodó legyen, könnyen és gyorsan tanuljon. Megfelelő fizikai erővel kell bírnia, mert gazdáját húzással vezeti. Emiatt a kutyának legalább húszkilósnak kell lennie.

Kölyökválasztás, és a vele való teendők. Hogy egy adott egyedből válhat-e majd vakvezető, az a kutya egyéves kora után fog kiderülni. A Csepelen lévő Vakvezető Kutyakiképző Iskola (VKI) saját tenyészállománnyal rendelkezik, de célzott, körülbelül egyhónapos tesztelés után elfogad vagy vásárol is egy-másfél éves kutyákat. Ettől függetlenül, a vakvezető segítségére szoruló személy kérheti az iskola vezetőjétől, hogy számára az ő saját kutyáját képezzék ki. Ha az egyed megfelel a tesztkövetelményeknek, akkor annak betanításának további akadálya nincs. A saját kutyában gondolkodó látássérültnek azzal a lehetőséggel is érdemes számolni, mi lesz akkor, ha a kölyök korában kiválasztott és már megszeretett kutyából nem válhat vakvezető. Ha ennek ellenére is kitart az általa választott és felnevelt kutya mellett, akkor a következőkre érdemes figyelnie: a kölyök ne legyen hipermozgékony, de éber, és kifogástalan egészségi állapotnak örvendjen – a választás előtt érdemes kikérni a kutyaiskola vezetőjének tanácsát.

A VKI törekszik rá, hogy a saját tenyészállományából kikerülő kölykök közül minél több kerüljön nevelőszülőhöz. Ez a kölykök három hónapos korától lehetséges. A nevelőszülő feladata, hogy a kölyköt rendszeresen vigye emberek közé, ismertesse meg a város zajával, vele gyakorta utazzon tömegközlekedéssel. A kutyát nem kell tanítania, csak biztosítania kell a normális kapcsolat és tartás feltételeit. Az iskola biztosítja a kölyök számára szükséges tápot és orvosi ellátást. A nevelőszülőnek a kölyköt havonta vissza kell vinnie a kutyaiskolába, és ott róla referálnia kell. Az erre vállalkozók mindezt önzetlenül teszik.

A kutya kiválasztása. Ezt a feladatot a VKI szakemberei végzik. A kutya nem félhet: odahívják például egy asztalhoz, és amikor odaér, pálcával rácsapnak az asztallapra, vagy a kutya mellett működésbe helyeznek egy porszívót. Ha a kutya hanyatt-homlok elszalad, nem alkalmas vakvezetőnek: az utcán megijedne egy hangos csattanástól, szirénahangtól. Szűk helyre is be szokták zárni őket. Ha elkezd vonyítani, vagy ki akar törni, az azt jelenti, hogy nem szívesen menne be például a liftbe. Ha támadja fajtársait, az sem jó előjel. A leendő vakvezetőnek orvosi vizsgálaton is át kell esni, betanítása csak ezután kezdődhet el.

Kiképzés. A kutyák tanítása csak egyéves koruk után kezdődhet el, és körülbelül fél évet vesz igénybe. Kétévesnél idősebb egyedek ritkán kerülnek a tanpályára. A kiképzés helye a VKI területe, illetve az azt övező utcák, valamint Csepel belvárosa.

Minden vakvezetőnek tudnia kell az alapengedelmességet (ülj, állj, fekszik). Ezen felül behíváskor, ha a leendő gazda jobbkezes, akkor a kutyát bal láb mellé tanítják bejönni – a látássérült a jobb kezével fogja a fehér botot. A “fordulj” vezényszóra a kutyának ekkor jobb felé kell indulnia, és úgy kell megkerülnie száznyolcvan fokban az egy helyben megforduló kiképzőt (menet közben is megvalósítható feladat). Fontos, hogy a kutya megtanulja a különböző irányokba való haladást (jobbra, balra, előre), ami által őt majd irányítani lehet. E feladatok tanításakor pórázt kell használni, és jó teljesítés esetén a kutyát dicsérni, jutalmazni kell – ez a továbbiakra is érvényes. E munkára elegendő két hónap.

A vakvezetéshez szükséges feladatok betanítása. A vakvezető egyik alapfelszerelése a hám, mely a kutyára simul. A kutya húzással vezeti gazdáját, ugyanis annak számára az jelenti az akadálymentes közlekedést. A kiképzőnek a kutyát rá kell venni, hogy lépjen előre az ember mellől, akinek szorosan a lába mellett áll, és őt vontatva haladjon tovább. A már húzó kutya mellett lépkedő kiképzőnek a hámot fogó keze könyökben kissé be van hajlítva. Ennek célja, ha azt hirtelen kiengedi, a kutya megijed a váratlanul megszűnt súlyhiánytól, és megáll. Ez a módja a kutya menet közben történő megállításának. Ha ez már megy, akkor lehet újabb feladatokat gyakorolni. A kutyát úgy szoktatják, hogy az a járda közepén haladjon. Fontos, hogy minden szintbeli különbséget megállással jelezzen, például a járdáról le- és fellépést, és ugyanez vonatkozik a lépcső esetére is. A kutya a járda végén automatikusan le fog lépni az úttestre. Ekkor a hámot fogó kiképző megbotlást mímel, mire a kutya megijed, és felfigyel; ilyenkor egy “pfuj!” vezényszó, illetve a kézben lévő bottal a járdaszél megcsapkodása szükséges.

A kutya mellett haladó személynek szélessége és magassága is van, amire fel kell hívni a vakvezető figyelmét. Erre egy keréken guruló tankocsit szoktak igénybe venni az oktatók. Az eszközt a kutyának ahhoz az oldalához erősítik, ahol majd haladni fog mellette a gazdája. A szélesség és magasság figyelésének tanításához még szükség van egy magasugró akadályra is. A két függőleges oszlop egymáshoz viszonyított távolságát egyre szűkebbre veszik, mígnem a kutya az oldalához erősített guruló eszközzel már nem fér el közöttük, így a tankocsi oldalán lévő oszlop fel fog dőlni. Sok-sok gyakorlással a kutya már szemmértékre fogja tudni, hogy milyen szűk helyre mehet be – ilyen például a parkoló járművek közötti áthaladás esete. A tankocsira idővel egy embermagasságú, függőleges állású rúd lesz erősítve, a magasugró oszlopokra pedig keresztbe téve felkerül egy léc. Eleinte a verőléc olyan magasan ível át a kocsival elhaladó kutya felett, hogy azt nem fogja leverni a kocsira szerelt rúd. Aztán igen. A léc csörögve fog a kutya orra elé esni, amitől ő megijed. A kiképző feladata, hogy felhívja a vakvezető figyelmét a magasban rejtőző akadályra (a kutya magától csak a legritkább esetben néz felfelé), például fejmagasságban lévő faágra, alacsonyan lévő napellenző rúdra. Ennek megtanulásához sok időre van szükség.

Akadályok kerülése. Cél, a kutya úgy kerülje az akadályt, hogy mellette ő haladjon el közelebb – a későbbiekben a kerülés irányát belátása szerint dönti el. Ha az akadály túl nagy ahhoz, hogy a járdán továbbhaladva azt kikerülhesse, akkor, ha van rá módja, ne az úttest felől kerülje. Ha erre nincs lehetősége, akkor jelezve a lelépést, lépjen le az úttestre, és az akadály vonalán túlhaladva, a lehető leghamarabb térjen vissza a gyalogjáróra. A le- és fellépést csak kiképzője utasítására teheti meg. A gyakorlott vakvezető a kerülhető akadályt menetlassítás nélkül, rutinosan veszi.

A kutya számára kerülendő akadály a tócsa is – némelyik még a nagyobb kutyagumit is kikerüli. A kutya eleinte minden teketória nélkül belevezeti kiképzőjét a vízbe. De erről könnyen le lehet szoktatni. Az oktató megáll a tócsa közepén, és gumicsizmába bújtatott lábát a tócsába csapkodja. A kutya utálja a fröcskölést, tehát néhány kényszerfürdőzés után kerülni fogja az újabb alkalmat.

Tömegközlekedés. Az utcai közlekedés tanításakor a kiképző együtt fogja a hám- és a pórázfogót. Ezen két esetben változtat. Ha várakozik – például járműre –, akkor a hámfogót elengedi, mert az a kutya számára munkaszünetet jelent, és akkor leül vagy lefekszik. A másik a járműre való fel- és leszállás esete. A kutyát ezzel kapcsolatban meg kell tanítani az ajtó és a lépcső felismerésére, például “balra, ajtóhoz!”, “keresd a lépcsőt!”. A tömegközlekedési jármű nyíló ajtajához kell küldeni a vakvezetőt, aki az előtt megáll. Ekkor a hámfogót ki kell ejteni a kézből, és máris felhangozhat: - Előre! A kutya felugrik a járműre: a póráz és az azt fogó kar hossza elegendő ahhoz, hogy a kutya ne rántsa magával a kiképzőt. A leszálláskor viszont először a személy száll le, a kutya pórázát fogva, majd amikor már az utcaszinten van, maga után hívja a kutyát. Ennek megtanítása egyszerű feladat.

A vakvezető ismeri a “megállóhoz!” vezényszót is. A megállóban lévő oszlopra általában fel van szerelve egy műanyagból készült, színes hulladékgyűjtő edény. A kiképző arra tanítja meg a kutyát, hogy az két mellső mancsával a szemetesre feltámaszkodva jelezze gazdájának a megálló helyét – a mindennapos gyakorlatban ez nem használt tudása a kutyának.

Egyéb közlekedési szituációk. Alapvető a felfestett gyalogos átjáró, a zebra felismerése is. Általános és téves vélekedés, hogy a vakvezető kutya ismeri a jelzőlámpák jelzését. A vakvezető nem azért áll meg a járda végén, mert pirosat mutat a jelzőlámpa, hanem mert szintbeli különbség van. A látássérült dönti el, hogy mikor mondja kutyájának “tovább, előre!”. A kiképzés során baleset elhárításra is tanítják a kutyákat – a sofőr felkért személy. A kiképző az érkező autó elé indítja a kutyát, és amikor a vakvezető lelép az úttestre, az érkező járműt hangos fékcsikorgással blokkolja a sofőr. A tényleges baleset lehetősége kizárt! A vakvezető kutya utazhat metrón, de a mozgólépcső használata kerülendő (a kutya talpa könnyen becsípődhet az összezáródó lépcsőfokok közé) – a VKI tiltja is. Az álló mozgólépcső viszont használható.

A kutyák jelzései. A szabadon szaladgáló, szaglászó kutya helyét a nyakörvén lógó, karikába fűzött pergő csilingelése jelzi. A gazda hívására hozzárohan a kutya. Ha ilyenkor a vakvezetőn nincs pergő, akkor, ha nem ér a gazdájához, az őt akár észre sem veszi. Ezért a vakvezetőt arra tanítják be, hogy megérkezését testkontaktussal valamiféleképpen jelezze: orrával bökje meg gazdája kezét vagy lábát, testével dőljön gazdája lábának, esetleg lábával taposson gazdája cipőjére. Amennyiben a kutya helyes jelzést ad le egy akadály kapcsán, de azt gazdája nem érti meg, akkor a kutya viselkedése nyugtalanná válik, amit egy rutinos gazda azonnal felismer.

Vakvezető kutya és a macskák közötti barátság. A kiképzés egyik feladata, hogy a kutya munkaútvonala közelében, egy külön erre a célra tartott macskát ültetnek le. A vakvezetőnek úgy kell végrehajtani kijelölt feladatát, hogy közben ne reagáljon a macskára.

A vakvezető önállósíthatja-e magát? Igen, amennyiben a gazdája sehogyan sem látja át a kialakult szituációt, és annak megoldásában nem tud kutyája segítségére lenni. Ilyenkor a gazda szájából elhangzik a “keress utat!” vezényszó, és ekkor a kutya egymaga kényszerül megbirkózni a feladattal.

A vakvezető megtagadhatja-e gazdája utasítását? Igen, amennyiben az veszélyezteti gazdája vagy saját maga testi épségét.

Mi a teendő, ha hibázik a vakvezető? Akár a kiképzés során, akár gazdája mellett hibázik a kutya, a rosszul végrehajtott feladatot ismételtetni kell a vakvezetővel. Az iskolai munka egy kutyánál egyhuzamban nem tarthat tovább fél óránál.

A VKI a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége (MVGYOSZ) alá tartozik. Állami költségvetési pénzből működik. Magyarországon mintegy 150 vakvezető dolgozik, a létszámuk állandónak tekinthető. Vakvezető kutyát az a magyar állampolgár igényelhet a VKI-tól, aki tagja az MVGYOSZ-nak. A már nem az első kutyájukért jelentkező tagtársak eleve annyi pontelőnnyel kerülnek fel a várólistára, hogy a még kutyával nem rendelkezők elé kerülnek – a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztálya közreműködésével készült a hatályban lévő pontrendszer. A várólistán 40-50 fő szerepel folyamatosan; évente tizenhat-tizennyolc vakvezető kutyát adnak ki, az először jelentkezők átlagos várakozási ideje két év.

A kutyaigénylés beadása után minden jelentkezőt behívnak a kutyaiskolába, hogy ott elbeszélgessenek vele, illetve egy próbautat tegyen egy már majdnem kiképzett kutyával. A leendő gazdának lehetősége van, sőt, számára kimondottan ajánlatos, hogy minél előbb, és lehetőleg minél gyakrabban keresse fel leendő kutyáját. Róla a kiképzés kezdete körül tudomást szerez. A már kiképzett kutya egy kéthetes, bentlakásos átadó tanfolyam keretében kerül az igénylőhöz, ha a vizsgán megfelelnek. Az első alkalommal jelen lévő igénylőket az oktatók megtanítják a vakvezetővel való közlekedésre, míg a már tapasztalatok birtokában érkező öreg kutyások számára igazából már csak a kutyával való összeszokás a kérdés. A vizsga hitelességét kutyához értő, meghívott külső szakemberek is igazolják aláírásukkal. Az a vizsgázó páros, amelyik bármelyik fél hibájából nem tudott eredményes vizsgát tenni, az egy újabb vizsgán kényszerül megjelenni. Előfordul, hogy olyan jelentkező vagy vizsgázó is akad, aki végül is nem képes a vakvezető kutyával való biztonságos közlekedésre. A vizsgát eredményesen letevő személynek jelenleg 10 ezer forintot kell fizetni egy kiképzett vakvezetőért. A kutyához többek között teljes menetfelszerelés (hám, póráz, nyakörv, szájkosár, pergő, vöröskereszt ábrájú jelvény) és egy vakvezető kutyaigazolvány is jár. Az új kutyásokat néhány napon át segíti a hozzájuk kijáró kiképző. A vakvezetőknek további tanulásra nincs szükségük; amennyiben utólagos hiányosságot észlel nála gazdája, úgy természetesen szívesen segítenek neki a kutyaiskola dolgozói.

A Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztálya és a Vakvezető Kutyakiképző Iskola dolgozói minden évben közösen klubnapot szerveznek. A késő tavasszal vagy kora ősszel megtartott rendezvény fénypontja az ügyességi-gyorsasági verseny, amely az iskola területén lévő nagy tanpályán szokott lezajlani. A verseny értékelése: a teljesen hibátlan munkáért járó kétszáz pontból levonják az akadályoknál vétett hibák összpontszámát, a páros egymással nem összhangban lévő munkájáért járó büntetőpontokat és a szint idő túllépéséért levonandó pontokat. Az elmúlt évek tapasztalata alapján a győzelemre törő párosnak száznyolcvan pont feletti teljesítményt kell produkálnia. A klubnapi rendezvény nyilvános.

A vakvezető kutya erős szellemi és közepes fizikai terhelésnek van kitéve. Ajánlott, hogy számára több órai munka után pihenést biztosítson gazdája. A nem kellő rendszerességgel dolgozó kutya felejt, ezért folyamatosan kell velük foglalkozni. Elengedhetetlen, hogy gazdája szeresse a kutyát, törődjön vele, beszéljen hozzá, játsszon és kiránduljon vele, rendszeresen ápolja. A kutyát évente kétszer kell ellenőrző orvosi vizsgálatra vinni, amiről írásos jelentést kell küldeni a VKI részére. Mivel a vakvezető talán az összes kutya közül a legtöbb időt és a legszorosabb kötelékben tölt gazdája mellett, ezért még ha lehetőség lenne is rá, nem ajánlatos udvaron tartani. Ő legjobban úgyis a gazdája mellett szeret lenni. Táplálása nem igényel semmiféle különlegességet – egy közepes terheltségű munkakutyának ajánlott, teljes értékű táp elegendő neki – de ismerve a gazdák kutyaszeretetét, a vakvezetők minden jóban dúskálnak.

Általánosságban elmondható, hogy munkájukat tíz-tizenkét éves korukig el tudják látni, persze fiatalos gyorsaságukból és reagáló képességükből fokozatosan veszítenek. A munkából kiöregedett hűséges segítő további sorsa gazdája kezében van. Az idős kutyákra jellemző, hogy ha gazdája nyúl a hámért, még akkor is lábra áll és elindul feléje, ha már rendre az új kolléga nyakába kerül a hám…

ÉLETKÉPEK

Kicsi német juhász szuka. Mindketten szeretünk gyalogolni. Egy rendezvényre voltunk hivatalosak. Tempósan indultunk a lakástól körülbelül öt kilométerre lévő székházig, ahol azelőtt még soha nem jártunk. Változatos útvonalon haladtunk odáig. Az út egyharmadát tettük meg, amikor az ott lévő általános iskola kapuja előtt megállt a német juhász. – Most nem ide jövünk! – mondtam a vakvezetőnek, aki erre tovább indult. Sok-sok útkereszteződés után jobbra fordultunk. Újabb kilométer megtétele után áttértünk a főútvonal túloldalára, bementünk az onnan nyíló mellékutcába, és rövidesen azon is átkeltünk. Ekkor már erősen figyeltem, mivel tudtam, hogy a keresett épületnek a második keresztutca előtt kell lennie. Utunk során másodszor is öntevékennyé vált a vakvezető. Hirtelen jobbra fordulva felvezetett egy lépcsősoron, egészen az épület kapujáig. Az ott álló, kapóra jövő embertől a keresett házszám után érdeklődtem. – Épp ott vannak! – felelte nem kis meglepetésemre. Felsétáltunk az emeletre. Mivel Kicsi illemtudó kutya, ezért miután pergőjét kiakasztottam nyakörvéből, nyugodtan szabadon engedtem, s nem is akárhol, hanem a zenés műsorral egybekötött könyvbemutató helyszínén. A közönség a fal mentén körben foglalt helyet. A kutya pedig idővel tőlem nem túl távol leheveredett a terem közepe táján. Elkezdődött a sajtóbemutató. A műsorvezető bejelentette, Bizet Carmen operájából a Virágária fog felhangzani. A folyosóról határozott léptekkel érkezett az előadó, aki a vakvezetőtől alig két méterre állt meg. Az ária érzelemdús és egyben szenvedélyes is. Tág skálahatárok között adható elő. Hogyan reagált az előadásra a kutya? Fejét két mellső lábára hajtva, becsukott szemmel feküdt. Az ária leghangosabb részénél a vakvezető fejét megemelte, és érdeklődve előbb rám, majd körbe nézett. Mikor látta, hogy továbbra is mindenki nyugodtan ül a helyén, fejét visszahajtotta két előrenyújtott lábára, és tovább szundikált.

Kicsi szervezetében egy máig beazonosíthatatlan allergia kering. A kór látható jele hol a bőrén, szemén, száján, vagy épp a fülén ütközik ki. A szükséges gyógyszercsöpögtetéstől legjobban a fülét félti. Leültem a szőnyeg végébe, és magamhoz hívtam a német juhászt. Ő ahelyett, hogy hozzám szaladt volna, nekem háttal, a szőnyeg másik végében foglalt helyet, és tekintetével a vele szemben lévő szekrényajtó tükrébe meredt. A tükör játéka által a háta mögött lévő teret tökéletesen belátta. Vajon érti-e, amit benne lát? – vetődött fel bennem. Jobb kezemet a kutya fejmagassága fölé emeltem, és mutatóujjamat kissé begörbítve, az ismert módon őt magamhoz hívtam. A nekem továbbra is háttal ülő kutya ekkor fejét erősen balra fordította, rám nézett, majd farkát lengetve hozzám sietett.

Kutyasétáltatáson történt. Én a járdán haladtam, fehér botommal pásztázva az utat, mialatt Kicsi úgy öt méterrel a hátam mögött a parkoló autók között szimatolt (nem volt munkában). Lassan ahhoz a szakaszhoz értem, ahol bal felé elágazik a járda – utunk általában arra szokott továbbvezetni. A vakvezető egyszer csak hátulról a bal oldalam mellé vágódott, hosszúkás orrát a fehér bot jobb oldalához nyomta, és azt egy erőteljes fejmozdulattal bal irányba kilendítette. A következő másodpercben a német juhász már szaladt is a jelzett irányba, és velem mit sem törődve, tovább szaglászott.

Napi sétánk útvonalát egy már nem használt iparvágány is keresztezi, amelynek nemrég kezdték meg a felszámolását. Fülsiketítő robajjal dolgozott a légkalapács. Kicsi elért a járda végébe, ahol két útvonal között választhatott: távolról vagy közelről kerüli meg a bontás helyét. Ő a rövidebb utat választotta. Mintha dallamos madárcsicsergéstől zengett volna a munkaterület, olyan nyugalommal vezetett el engem, úgy egy méterre, a hatalmas hangerővel munkálkodó légkalapács mellett, miközben én majd megsüketültem.

Az egyik metróállomás peronján haladtunk. Bosszantott a kutya cammogó tempója, ezért többször is gyorsabb haladásra nógattam. Mindhiába tettem. Aztán végre valahára megvilágosodtam: Kényelmes léptekkel két idős hölgy haladt előttünk. Felismerve a helyzetet, fehér botom kemény műanyag végét többször is nekiütöttem a burkolathoz, mire a két hölgy hátra nézett, és Kicsi közöttük máris tovarobogott. Nem sokkal később megálltunk. Hamarosan megszólított engem az egyik idős hölgy: – Miért néz ránk olyan haragos szemekkel a kutyája? – erről a tényről persze fogalmam sem volt. Azért, feleltem neki, mert a lassú haladása miatt éreztettem vele, hogy neheztelek, és ő a rajta esett sérelem okát magukban látja. A hölgy ekkor elnézést kért tőlem. – A hibát természetesen nem önök, hanem én követtem el, mert nem figyeltem eléggé! – válaszoltam.

Kutyámmal rendszeresen eljárunk egy gyermekeknek szervezett barlangász-túratáborba, ahol egymagam szoktam lenni nem látó. Legutóbb gyakran jelent meg egy kantáron vezetett ló a táborban. Kicsi mindig hangos csaholással jelezte a paripa érkezését. Egyik nap – messze a tábortól – alkalmam nyílt szőrén megülni a lovat. A barátom kezébe nyomtam a kutyapórázt, és elindultam a paci felé. Kicsi azon mód elkezdett nyüszíteni. Felpattantam a lóra, az pedig kantáron fogva körbeindult. A német juhász továbbra is nyüszített. A lóháton úgy éreztem magam, mintha derekasan be lennék rúgva, miközben alattam erősen rengene a föld. Tíz perc lovaglás után lekászálódtam a paripáról, és elindultam a még továbbra is egyfolytában nyüszítő kutyához. Mikor odaértem hozzá, megsimogattam. Lábam köré csavarodott a vakvezető, és Kicsi azon mód felhagyott a nyüszítéssel (a későbbiekben már nem ugatta meg a lovat).

A táborozó gyerekek mindig nagy érdeklődéssel fordulnak a vakvezető felé. Bevált játék: az egyik gyerek beöltözik vakvezetőnek (hám, póráz, nyakörv pergővel), kutyaként négykézlábra áll, míg egy másik gyereknek mindkét szemét bekötjük, majd egyik kezébe a hámfogót nyomjuk, a másikba pedig a fehér botot. Ez az alkalmi páros pedig elindul a falu főutcáján népes, vihogó társaság kíséretében. Az egyik “kutya” hamar lebuktatta a gazdáját. Az útjába eső kocsma ajtaját engedély nélkül célba vette, és azon át gazdáját bevezette az ivóba – az majdnem hasra esett a lépcsőben –, majd se szó, se beszéd, az újdonsült vakvezető a másik kocsmaajtón át őt visszavezette az utcára. Az asztal mellett sörözgető emberek megjegyezték: szegény kutya! Ám a “kutya” az út vége felé fáradni kezdett, és mire a tábor közelébe ért, már alig bírta vonszolni magát. Mármint négykézláb. Közderültséget keltve felhagyott a kutyasággal, és valóságos nyusziugrásokkal tette meg a hátralévő útszakaszt.

Mint közismert, a vakvezetőket a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége alá tartozó Vakvezető Kutyakiképző Iskola szakemberei képezik ki. A hűséges vakvezetők egész életükön át odaadó szeretettel és szorgalommal viseltetnek gazdájuk iránt. Ám ha a gazda vakvezetőjével el szeretne menni nyaralni a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége tulajdonában lévő balatonboglári üdülőbe, azt csak kutyája nélkül teheti meg: ugyanis oda nyaralási céllal vakvezető kutya nem teheti be a négy lábát!