Vidám napot / vagyok...,

Van egy fantasztikus hely az országban, ahol ha a jó idő beálltával kiülök a ház teraszára, csak ennyi létezik a világból a számomra: vagyok.

Annyit azért elárulok a térképet illetően, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Aggteleki karszt közelében található ez a falucska. Hogy más említésre méltó ismérvet is felfedjek róla: egyik évben alighogy hazaérkeztünk egy görög szigetről, máris indultunk tovább a kedvenc helyünkre — a levegő oxigénnel való dússága egyazon volt a két helyen.

A ház terasza a belső udvarra néz. Az utca elhanyagolható motorizációs zaját a vályogház jelentősen letompítja. A nagyszoba méretű terasz előtt egy óriási és terebélyes diófa áll vigyázban, azon túl pedig egy nagyon meredeken magasodó domboldal sötétlik az ég felé: sűrű, áthatolhatatlan növényzet fedi. A nyári napsugarak csak korareggel langyosítják át a terasz kövét, utána naplementéig az árnyék jótékony hűse uralja a zugot. Nem lehet oda belátni, sem az utcáról, sem a szomszédos portákról. Olyan békebeli nyugalom öleli körbe ezt a kis oázist, amit máshol eddig nem tapasztalhattam meg: bő tíz kilométerre innen, az erdő közepén található egy turistaház, de még ott sem éreztem magamon ennyire, a végtelen nyugalom csodáját.

Alkalom adtán egy széket kerítek a hátsóm alá, és órákon át képes vagyok ellenni úgy, hogy közben a tökéletes teljesség érzetét hiánytalanul megélhetem. Ilyenkor szinte minden megszűnik körülöttem a külvilágból. Az éjszakákat is a teraszon szoktam eltölteni — immár vízszintes testhelyzetben — igaz, nem egyedül: magam mellé felállítom a mikrofonállványt. Nem véletlenül teszek így.

A parasztház tetőterébe — és a nagyszoba vályogból vetett falába is — beköltözött néhány nagy pele. Az alkony ereszkedő szürkületével egy időben, a rágcsálók előbújnak a rejtekhelyükről, és a magasból aláereszkedve indulnak a diófa alá lehullott kalóriadús termésre gondolva. Tűhegyes fogaikkal hamar kilyukasztják a csonthéjast, és vagy jóllaknak belőle, vagy szaladnak vele a téli raktár felé. Éjszaka többször is fültanúja lehettem sivító párbeszédjüknek. Hajnalban óramű pontossággal megszólalnak az énekes madarak. A szarkának van kifinomult fület förtelmesen sértő hangja is, de olyan kedves is, hogy ihaj! Legnagyobb hangzsákmányomat innen egy közép-fakopáncsnak köszönhetem: a mikrofon végig vette, amint rászáll az egyik közeli fa törzsére, elkezd kopácsolni rajta, majd, mint aki jól elvégezte a rovarmentesítő dolgát, szárnyra kapva tovább áll a szomszédos udvar felé. Késő délutáni emléknek legyen idecitálva egy karcsú őzike: a meredek domboldalról leereszkedett az egyszerű kis fakerítéshez, és onnan kíváncsian bámult be az udvarba, nem felfedezve a páromat és engem, aki a magam egyszerűségében csak úgy „vagyok” ott a teraszon.

A fenti szösszenet megírása után pár órával megtudtam a tulajdonos ismerősömtől, hogy éppen most adta el a házikót...