4. VÁGYÁLMOK — bejött (1967.)

Az embert idővel megtanítja az élet, hogy nincs lehetetlen. Kora nyári délután. A lakóház hátsó frontja napfényben fürdőzött. A beköltözés utáni években a lakók lejártak a hátsó kapuhoz, ahol a férfiak lábteniszeztek, az asszonyok beszélgettek, miközben fél szemmel ránk sandítottak, játszó gyerekekre. Alakult, formálódott a lakóközösség. Idill a javából.

Az első emeleti lakás ablakából ketten is kinéztek. Jól ismertem őket, mert mi is az elsőn laktunk, csak a Váci út felöli oldalon. A pillanat hatása alá kerültem. Váratlan gondolat futott át a fejemben: milyen jó lenne egy olyan sokablakos lakásban lakni, vagy éppen abban, ahonnét Marika néni és az anyukája integet. Kicsit elmélázhattam rajta, majd mentem játszani. Középiskolás koromban más idea jelentkezett be: milyen jó lenne, ha felnőttként nem kellene dolgoznom, és annyi pénzem lenne, amiből kényelmesen megélhetnék. Egész életemben kedvemre tehetnék. Ez a gondolat is hamar kiillant a fejemből.

Még egy lottó főnyeremény is kevés lett volna a megvalósításhoz: annak esélye pedig lényegében egyenlő a nullával. Érettségi után munkába álltam, idővel a tanácstól átmeneti szobakonyhás lakást kaptam, öt évvel későbbre pedig öröklakást ígértek: elégedett lehettem sorsom ilyetén alakulásával.

Ám nagy zsugás az élet, újraosztotta a lapokat. Másodszorra is, immár véglegesen elvesztettem a látásomat. Ezalatt a sokablakos lakásból az első lakók kihaltak, árulta az örökös. Ez kapóra jött. Ugyanis, a zuglói öröklakásból szüleim lakásának közelébe szándékoztam költözni: sikerült. A látásvesztés magában hordozta a végleges leszázalékolást: rokkantnyugdíjas lettem. Mivel a munkavállalás kérdése nem vetődött fel bennem, mert az önmagam rehabilitációján alapuló felismerés rávilágított a kötelező tevékeny életmód követésére — ezzel mind a mai napig nincs is gondom — ezért a nap huszonnégy órájával szabadon rendelkezhettem. Azóta az újraosztott lapokkal kell játszani.