Vadregényes — madzag

Usgulitól Vichnashi 13 kilométerre található hegyek között patak mentén országúton haladva. Eleinte kétoldalt füves hegyek, amelyet fenyves vált. A természeti formák változatosságát az előttünk álló hosszú szűk és mély kanyon fokozza. Jobb felől a mohás szikláról vízesés zubog alá, az úttest alatt csövön átfolyva beleömlik a mindvégig közelünkben kanyargó, 220 kilométer hosszú Enguriba. A gleccserfolyó továbbra is sekély. Az áramlás sebességét a kövek folyamatosan megtörik. A Mestiából Usguliba tartó közkedvelt turistaút, a zsákfalu előtt 2,7 kilométerrel levezet az országútra — elhagytuk. Folyamatosan lefelé tartunk. A hegyoldalakban elvétve egy-egy ház. Az elénk táruló látvány vadregényes. A flaszteron tömött bundájú kutya hasal. Kétesélyes, idevalósi-e vagy az országút éhenkórász vándora? Az utóbbi bizonyosodott be — számára is az önellátás az életben maradás egyetlen esélye. Önként csatlakozott hozzánk, bár erről többször is megpróbáltuk szép szóval lebeszélni. A folyam hol balra, hol jobbra tartott az országút mellett, olykor eltávolodott attól. Néhol majdnem egy szintben velünk, máshol több méterrel lejjebb. Túl voltunk a 10. kilométeren is, amikor egymás után több helyen is folyt az útépítés, karbantartás. Megélénkült a vízpart is. A mederből markolóval termelték ki a követ, a várakozó teherautó rakodóterébe zúdította. A szállás előtt kilométerre faluhoz érkeztünk. Fölösleges nagyban gondolkodni, pár ház az egész. Ellenben volt kocsma vagy valami olyasféle. A készlet: négy flakon félliteres kóla, üveg sör és tíz flakon félliteres ásványvíz. A nyolcvanéves mindenes férfi rendesen megkérte az üdítő árát. Kifelé tartottunk. Az ivó kerítéséhez túrabot támasztva. Mestiában vásároltam egy összecsukható kínait belőle, de az első szétnyitás alkalmával, a belső műanyagmenetes rész beadta a kulcsot. Mivel a külföldiek gyakran hagynak el ezt meg azt — a túlsúly miatt ruhákat és lábbeliket a szállásokon — ezért a túrabotra rásandított a feleségem. Jelezte az öreg, hogy övé a bot. A lefoglalt szállás településére nehezen találtunk — domb takarta — mert nevét tábla nem jelezte. Az útszéli tákolt büfé tulajdonosától kértünk és kaptunk segítséget. A háromórányi gyaloglás a teljesség olyan mértékét adta, hogy egy másodpercre sem jutott eszembe a látvány hiánya. Ennek ismeretében fölösleges lenne ecsetelni, hogy milyen elánnal áradozott róla Kati. De itt még nincs vége az élménysorozatnak.

Az országútról a patakon balra átkeltünk, és nekilódultunk a kaptatónak. A település tíz portából áll, amelyből kettő foglalkozik szállásértékesítéssel. Elértük az első házat. A négylábú társunkat grabancon ragadta a házőrző kaukázusi juhászkutya — ez már csak így szokás errefelé. A vendéglátó háziasszony, és köztünk is adódott némi nézeteltérés, mégpedig a fizetendő összeg miatt: valamiért úgy gondolta, hogy két napra kértünk vacsorát, de miután oroszul elmagyaráztam a tényállást, szívélyesen ránk mosolygott. Kifordultunk a konyhából. Kültéri falépcső vezetett fel az emeleti teraszra. Hogy nem nőnek égig a szvánok, az addigra világossá vált előttem, de, hogy a lépcsőn a térdemet erősen kelljen berogyasztani, derekamat pedig derékszögben kelljen előredönteni, hátamon hátizsákkal, hogy elférjek egy keresztgerenda alatt, nem gondoltam volna: a háziak egytől egyig elképedve nézték a világszám mutatványt. De ez még mind semmi. Fent álltunk a teraszon. Nem ájuldozós típus a feleségem, de az eléje táruló látványról azt mondta hebegve-habogva, hogy ilyen szépet nem látott még, és egyre csak hüledezett. Szállásunk a lankás völgy legmagasabb pontjára épült. Hátában a hegy sziklafala. Jobbra és balra is, egészen le a folyópartig, fenyőtől telibe zöld hegykaréj. Előttünk a falucska házai meredek lejtéssel közelítették a vízfolyást, és túlpartján az aszfaltcsíkot. Az egymástól elválaszthatatlan két kaukázusi jó barát félkörívet húzott a két hegy legszéle előtt. Azon túl pedig szintén zöldbe öltözött meredek hegyív, melynek tetejében a Kaukázus legtiszteltebb kolostorépülete: a magasban nemzeti színű zászlót lengetett a szél. Mindezeken túl, mögötte négy zord orom tör az ég felé. Ha pedig kék az ég, akkor szikrázó a napsütés. Ehhez a naphoz annyit még, hogy az éjszakát a terasz acélsodronyos vaságyán töltöttem megelégedetten.