Vadászösztön — Kicsivel könnyebb...

Hegyek között, völgyek között…

Egyre gyakrabban ruccantunk ki hármasban a Pilis rengetegébe. Boldogult látó koromban egyik haverommal bebarangoltuk a hegység összes jelentősebb turistaútját. Amint rájöttem, hogy visszatérhetek, egyszeriben feljavultak halványuló emlékképeim — többször is lepergettem őket a sötét vetítővásznon. Az egyik leghosszabb és egyúttal legstrapásabb túránk az volt, amikor Zebegényből indultunk el, pár kilométer gyaloglás után kishajóra szálltunk, majd a dömösi átkelőtől a Rám-szakadékon felmentünk Dobogókőre. Onnan Pilisszentkereszt és Csobánka érintésével egészen a pomázi HÉV-állomásig baktattunk el. Csak közben ébredtem rá, hogy a csukám fél számmal kisebb a kelleténél — a távot nyolc óra alatt tettük meg.

Leginkább az hat rám, hogy órákon át csatangolhatunk úgy a fák között, hogy nem találkozunk emberekkel. Jellemzően hétköznap portyáztunk a pilisi parkerdőben — olyankor még annyian sem koptatják arrafelé a lábbelijüket, mint hétvégén. Az egyik reggel — korán volt még — egy sziklákkal körülvett forráshoz értünk. A levegő párállott, akár az esőerdőben. Vizet direkt nem vittünk magunkkal — merítsük hát meg a butykosunkat!

Kicsi: Nem jártam még ilyen egzotikus helyen. A levegő tele illatokkal, a forrás zubog, a madarak énekelnek: feledhetetlen! Amikor észrevettem, hogy a kétlábúak a forrás felé indulnak a meredek kőlépcsőkön, eléjük szaladtam, és felmértem a vízlelő helyet. Nem voltam eléggé óvatos, és megcsúszott a lábam a nyirkos kövön: majdnem reggeli fürdőzés lett a felderítés vége! Ilyen helyre szívesen kiköltöznék — akár egész nyárra! Miután Laci barátnője telemerte a flaskákat, nekivágtunk a sétának. Úgy 10—15 méterrel előttük haladtam, de állandóan visszatekintgettem. Egyszer aztán hosszabb időre lekötötték figyelmemet a szagok, és elfeledkeztem erről. Amikor megfordultam, mit kellett látnom? Az emberek hátát — öles léptekkel épp az ellenkező irányba tartottak, mint korábban. Rohantam utánuk, csak úgy porzott a talaj. Hát nektek meg mi bajotok van? Megártott a friss, erdei levegő? Jót nevettek a lihegésemen, ahogy befutottam, megpaskolták az oldalamat, visszafordultak, és mentünk tovább arra, amerre kellett. Olcsó játék… — gondoltam magamban, aztán eszembe jutott: ezt már eljátszották velem egyszer, mégpedig a szigetcsúcson! No, mindegy, legyen meg az örömük — de ezután azért gyakrabban néztem magam mögé. Hosszabb, eseménytelen séta után egy kis patak mellé kanyarodtunk. Annyira keskeny volt, hogy könnyen átugorhattam. Felderítettem mindkét oldalát — rengeteg, ismeretlen szagra bukkantam itt is, ott is. Izgatottan lengettem a farkam: még! Még! Mindhiába: turistatársaim ugyanis megálltak.

Ahogy a patak mellett haladtunk, gyönyörű hangra lettem figyelmes.

— Álljunk meg egy kicsit! — fordultam barátnőmhöz. Ezt a csobogást meg akarom hallgatni! Kövek közül, körülbelül 30—40 centi magasból hullott alá a víz. Kerítettünk egy vastagabb ágat, és ráültem. Behunytam a szemem. Hogy miért? Hiszen úgysem látok! Azért, mert behunyt szemmel másképpen funkcionál az agy — legalábbis az enyém. Teljesen ellazultam, átadtam magam a hangoknak. A bal fülembe “befolyt” az alig neszező víz, majd a “fejemben” apránként, szinte észrevehetetlenül megváltozott, és amikor kifolyt a jobb fülemen, már vidáman csacsogott, a kövek között.

A városi ember rohanva éli az életét. Az évek múltán sokszor már akkor sem veszi észre a csodát, ha belebotlik. Szerencsém, hogy ezt néha ki tudom küszöbölni. Talán kinevetnek, de azt mondom: valóságos agymosás volt nekem az a negyedóra ott, a zúgó fölött! Tökéletesen felfrissülve, üdén indultam tovább.

Kicsi: El nem tudtam képzelni, hogy mi a manót csinál olyan sokáig ott a patak szélénél a gazdám… de csak azért nem, mert hát én mentem volna tovább. Addig is hemperegtem egyet a nedves, kövér fűben — nagyon jólesett! Ahogy feltápászkodott az ágról Laci, talpra szökkentem én is. Hamarosan egy újabb forráshoz értünk. Kirándulótársaim fát gyűjtöttek, majd szakosodtak: a barátnő hordta az ágakat, gazdám pedig törte a vastagját. Én sem akartam kimaradni a munkából: felkaptam a földről azokat az ágdarabokat, amiket Laci maga elé dobott, és vagy tíz méterrel arrébb, takaros kis kupacba hordtam össze őket. Lelkesen dolgoztam, nehogy már szó érje a ház elejét! Persze, mint kiderült, épp az ellenkező irányba… Nevettek rajtam, elbontották a szép kis halmot, és az ágakat átvitték a kiépített tűzrakó helyhez. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkor jött egy személykocsi. Apuka és gyermeke kiszállt, és nagy műanyag kannákkal megindultak a sziklafalból csorgó víz felé.

Nicsak! Tárva-nyitva a jármű összes ajtaja! Odasettenkedtem, és mit látok? Egy nagyobb laszti árválkodik a hátsó ülésen! Hát te is egyedül vagy, édes barátom? — már ugrottam is be érte! A számba kaptam, és uccu! A bibi csak az volt, hogy mindenki észrevette az akciót. Gazdám rám dörmögött — igaz, kedvesen —, kivette a számból a labdát, és visszaadta a mellé lépő kisfiúnak. Más szórakozás nem maradván, azt figyeltem, hogyan tüzeskednek az emberek. A magasba csapó lángnyelv megijesztett, és tisztes távolba hátráltam tőle. Kisvártatva ínycsiklandó harapnivalók kerültek fóliába, majd a parázsba. Az volt a nap csúcspontja, amikor én is falhattam a parázsból kivett finomságokból — ha nem is annyit, mint kedvem lett volna. Továbbindultunk, felértünk egy kisebb kapaszkodón, és ahogy körülnéztem — meglehetősen kopár volt, kevés fával és bokorral —, valami egészen váratlan dolog történt. Három apró négylábú bukkant elő az egyik bokoraljból! Tán még nálam is jobban meglepődtek. Mereven egymásra néztünk, majd uzsgyi! — kergetni kezdtem őket. Csak fél füllel hallottam, ahogy Laci barátnője sopánkodik:

— Kicsi három kisnyulat kerget! Szóljál rá, hogy jöjjön vissza! — Harsogott is a gazdám szorgosan — közben megtudta, hogy mégsem nyulakat, hanem őzikéket űzök.

Kicsi: De tőlem aztán kiabálhatott: elkapott a vadászösztön! Azok hárman egy dús bokor mögé inaltak be — és ott újabb meglepetés várt. A bokor túloldalán ugyanis egy vaddisznó heverészett, mit sem sejtve érkezésemről. Megtorpantam, ő meg talpra ugrott. Farkasszemet néztünk — hatalmas példány volt! Felé mozdultam, mire nekiiramodott a völgy felé — én meg naná, hogy utána! Ekkor látott meg újra Laci barátnője. Tovább közvetített:

— Most már egy behemót, fekete kan disznót kerget a kutya!

Gazdám ekkor még erélyesebben kiáltott utánam, de hát nagyon sűrű volt az erdő… ahová röfögi koma után futottam.

Már az is nyugtalanított, amikor az őzikéket kergette Kicsi — nehogy kárt tegyen bennük! —, de ennek a fordulatnak aztán végképp nem tudtam örülni. A vaddisznó veszélyes állat, és ha netán szembefordulna, aligha lehet vitás, hogy ő maradna felül! Tisztában voltam vele, hogy Kicsi nem egyhamar jön vissza. Ennek ellenére egyfolytában zengtem a nevét — mi mást tehettem? Elnyelte őket az erdő, én meg tanácstalanul álltam. Mitévő legyek? Úgy döntöttem, hogy maradok, ahol vagyok, és folyamatosan hívom az ebadtát.

Kicsi: Hú, mekkorát száguldoztunk! A nagy testű disznó utat tört előttem a sűrű ágak között. Könnyű volt követni: csak a csörtetésre és az erős szagra kellett figyelnem. Azt éppen nem állítom, hogy a farkincája az orromat birizgálta volna, mert hát tisztes távolságot tartottam — a biztonság kedvéért, ugye. Olykor nagyobbakat is kellett ugranom, mert gödrös-buckás volt a hegyoldal. Néhány ág alaposan átfésülte a bundámat — egy-kettő belém is állt —, de oda se neki! Önfeledt boldogságban, szinte magamon kívül voltam. Addig még sosem éreztem ilyet! Elkapott a zsigereim mélyéről előretörő, ősi ösztön — feledhetetlen érzés volt! Jó kondícióban volt a kurta lábú erdőlakó, bírta a futást, ám engem sem faragtak nála puhább fából! Leértünk a völgybe, és ekkor a lihegő vaddisznó szembefordult velem. Megálltam én is, és harsány ugatásba kezdtem — igazából csak most vettem észre, hogy mekkora hústornyot űzök.

Folyamatosan kiáltoztam Kicsi nevét, de mi haszna? Vagy tíz perc múltán kutyaugatás éppen csak érzékelhető zaját hallottam a völgy mélyéből.

— Te jó ég! Onnan már meg sem hallja az ordibálásodat! — esett végképp kétségbe a barátnőm. — Biztosan azért ugat a francos kutyád, mert kezdődik a perpatvar! Azt nem fogja szárazon megúszni a kis dög! Még meg sem fogjuk találni! — rémüldözött folyamatosan.

— Hagyd már abba! — szóltam rá. — Nem lesz semmi baj!

Persze azért bennem is motoszkált a kisördög. Hogyan talál vissza Süsü, ha mégis megússza a kalandot? Az biztos, hogy a hangom odáig nem jut el! Nem tehettem mást, tovább kukorékoltam a dombtetőn.

Kicsi: Hej, de szúrós nézésed van, komám! — meóztam a röfögős tekintetét. Ahogy megugattam, arrébb futott még néhány métert, de végül is megvetette a lábát egy kis tisztás szélén. Hangos röfögésbe kezdett — elég barátságtalanul. Felmértem a helyzetet. Ő nem akar tovább szaladni, ez már biztos. Bunyózni viszont nincs kedvem, mert legalább hat súlycsoport különbség van közöttünk — és ahogy így belegondolok, én egyébként sem vagyok az a verekedős fajta! A sportból mindig is inkább a könnyűatlétikát kedveltem… Így hát megfordultam, aztán spuri vissza arra, amerről érkeztünk! Az első fákhoz érve visszanéztem: Malacka továbbra is ott morgolódott a tisztás szélén. Na, akkor nem kell olyan szaporán szednem a lábamat! Visszavettem az iramból. A nemrég hagyott szagnyomon biztosan visszajutok a gazdámhoz — gondoltam. Zaj nem hallatszott semmi, csak a bogarak zsongása és az ágak reccsenése — no meg a lihegésem, ahogy felkapaszkodtam a meredeken. Már majdnem kiértem az erdőből, amikor meghallottam gazdám rekedtes hangját. — Te jó ég, egész idő alatt így kiabált?

Szinte teljesen berekedtem. Húsz perc az bizony húsz perc! Már igencsak ideges voltam, amikor barátnőm az addigi sopánkodásból minden átmenet nélkül örömujjongásra váltott.

— Jön Kicsi, épp most bukkant ki a fák közül!

Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

— Egyben van, vagy cafatokban jön vissza? — érdeklődtem.

— Kissé viharvert, de látszólag semmi baja.

— No, akkor minden rendben!

— Poroszkálva jön felénk — kaptam az újabb információt, miközben azon elmélkedtem, hogyan büntessem meg Kicsit a szófogadatlanságáért.

Kicsi: Amint kiértem a fennsíkra, láttam ám, hogy roppant mérges a gazdám. Fülemet a fejemre lapítottam, farkamat pedig a lábam közé csaptam. Erős szuszogással álltam meg Laci lába mellett. Mi lesz most velem?

Hát, amit szóban kapott tőlem Süske, azt nem tette zsebre! (Mert hogy nincs is neki, ugyebár…) Mérgesen korholtam, amiért nem hallgatott a hívó szóra — bár lehet, hogy nem a kellő meggyőződéssel. Magamban ugyanis elfogadtam, megértettem — pláne, hogy baj nélkül ért vissza! A hangot azért ráadtam rendesen — olyannyira, hogy barátnőm próbált csitítani.

— Örülj annak, hogy visszajött! Nem bántani kéne a szófogadatlanságáért, hanem dicsérni, amiért visszajött! — érvelt. Hasztalan tette. Öt perc kutyafejmosás után javasoltam, hogy induljunk tovább.

— Te meg, Kicsi, láb mellett fogsz jönni! — adtam ki a parancsot. Úgy kellett mellettem jönnie, ahogy az a nagykönyvben meg van írva! Mihelyst nem éreztem a horpaszát a lábszárammal, tüstént rárivalltam, és:

— Lábhoz! — Jó tíz percig tartott ez a szigorúság, aztán:

— Mehetsz! — és rápaskoltam az eb feszes hátsójára.

— Te még elengeded ezek után? — szörnyülködött a barátnőm.

— Miért ne? Csak nem jöhet élete végéig a lábam mellett! Remélem, tanult az esetből, és megértette, hogy mi a módi!

Kicsi: Nagy csont esett le a szívemről a büntetés végén. Gyorsan arrébb oldalogtam, és máris sokkal éberebben vizslattam a bokrok alját — de a büntetés okát nem feledtem!