Utolsó ötlet — rezervátumország

Fokváros felé tartva pár órás kitérőt tettünk az Addo Elefánt Nemzeti Parkba. A fehérek errefelé is olyan elánnal húzták meg a vadászpuskák ravaszát egykor, hogy az idő előtti jobblétre szenderülést alig néhány ormányos úszhatta meg. Erre rátett, hogy a tájat betelepítették narancsfával. Lédús termésére hamar rákaptak Földünk legnagyobb szárazföldi emlősei. Meglett az újabb problémaforrás. A telepesek megbíztak egy vadászt, hogy ritkítsa meg az állományt: egy év alatt száznál több négylábú bánatára. 1920-ban létrehozták a mára 2000 négyzetkilométerre bővült rezervátumot. Néhány nősténnyel és egy hímmel indítottak — a vadállományt további fajok betelepítésével gazdagították. A géntechnológia felhasználásával a kihalásból újra életre keltett kvagga is színesíti a palettát. Kanyarodjunk vissza az ormányosokhoz. Az egyetlen elefánthímnek éppen az ereje lett a veszte. Az első kerítések nem bírtak a többtonnás emlősök vehemenciájával. Az újabb ötlet közel tökéletesnek bizonyult: a 6 méter hosszú vas tartóoszlopokat 2 méter mélyen beásták a földbe. Igen ám, de ezt is kidöntötte a korelnök, és kiszabadult a parkból. Visszacsalogatására sok mindennel megpróbálkoztak a szakemberek, mindhiába. Utolsó ötletük a kilövés, megtörtént. Azóta egyik oszlopot sem fordították ki a helyéből. Ma már tizenegy csordában hétszáz ormányos rója a tájat.

A már jól ismert kialakítású platós teherautón indultunk a nyomukba. Keresésükkor nem kellett szemet mereszteni. Egyesével vagy csoportosan érkeztek az itatóhoz. A járműtől pár méterre elsétált egy félig letörött agyarú hatalmas nőstényelefánt, mázsás bébijével. Nem kerültek elénk oroszlánok, de egy távoli bömbölés foszlányát mintha hallani véltem volna. A tájat beterítő bozótos embernél magasabbra nőtt. Egyszer csapott orromba a zöld és az elefántürülék szaga. Innen is elégedetten távozhattunk.