: UTOLSÓ ESÉLY — ígéret (2005)

Az 1990-es évek közepe táján, a Nyugati pályaudvar egyik külső vágányánál még találkozhattam a szénnel fűtött 424-es gőzmozdonnyal. Hétvégéken nosztalgiaszerelvényt közlekedtetett, a főváros és Szob között. Orromat megcsapta az imádott füstillat, fülembe belekúszott a gőz sistergő hangja: úgy éreztem magam, mint gyerekként a 60-as években a Keletiben, vonatra szállás előtt.

Az évezredforduló után, szemüveges barátommal kiegészülve, már mikrofonostól indultunk a gőzös után. A váci szakasz egyik megállójának peronján várakoztunk. A távolban feltűnt a pöfékelő csoda, ám ahogy elhaladt előttem, mesebeli hangjára nem ismerhettem rá, mert a kazánt pakurával fűtötték. Később ellátogattunk a Vasúttörténeti parkba, ahol megtudtam: az utolsó két 424-es egyikét, a gazdaságosság miatt átalakították pakura fűtésűre, a másik mozdonyt meghagyták eredeti állapotában. Ez még rendjén is lett volna a részemről, csak, hogy a kazán műszaki vizsgájára nem volt fedezet. Azóta eltelt több mint tíz év, és az ország egyetlen egy szénfűtéses 424-es gőzmozdonya továbbra is tetszhalálát szenvedi. Az egyik Vasúttörténeti parkbeli látogatás alkalmával, az ott dolgozó egyik csupa szív fiatalembernek megígértem, amennyiben a lottón telitalálatos nyereményem lesz, állom a kazánfelújítás számláját.

Nem ütöttem meg a főnyereményt azóta sem, de a szénfűtéses 424-est időközben felújították!