Vidám napot / utolsó esély...,

Ígéret.

A kilencvenes évek közepe táján a Nyugati pályaudvar egyik külső vágányánál még találkozhattam a szénnel fűtött 424-es gőzmozdonnyal, amely a hétvégéken nosztalgia szerelvényt közlekedtetett a főváros és Vác között. Orromat megcsapta az imádott füst illata, fülembe belemászott a gőz sistergő hangja: úgy éreztem magam, mint a hatvanas években a Keletiben, vonatra szállás előtt. Az évezredforduló után talán öt-hat éve már mikrofonostul indultam a gőzös után. A váci szakasz egyik megállójának peronján várakoztam. A távolban feltűnt a pöfékelő csoda, ám ahogy elhaladt előttem, mesebeli hangjára nem ismerhettem rá, mert a kazánt pakurával fűtötték. Később ellátogattam a Vasúttörténeti parkba, ahol megtudtam: az utolsó két 424-es egyikét — a gazdaságosság okán — átalakították pakura-fűtésűre, a másik mozdonyt meghagyták eredeti állapotában. Ez még rendjén is lett volna a részemről, csak, hogy a kazán műszaki vizsgájára nem volt fedezet. Azóta eltelt több mint tíz év, és az ország egyetlen egy szénfűtésű 424-es gőzmozdonya továbbra is tetszhalál-állapotát éli.

Eszembe jutott, hogy a rendszerváltás óta hány MÁV vezérigazgató váltotta egymást a sámlin. Nem kereshettek rosszul, jutalmakat is felvehettek: naiv vagyok? Én viszont az egyik Vasúttörténeti parki látogatásom alkalmával az ott dolgozó egyik csupa szív fiatalnak megígértem, ha a lottón telitalálatos főnyereményem lesz, állom a kazánfelújítás számláját — vele egyúttal a szavamat is.