181. UTÓLAG – gesztus (1977)

Középiskola, házi kézilabda bajnokság. Térlátásom kezdett érzékelhetően beszűkülni. Kézügyességgel nem dicsekedhettem soha sem. Negyedikesek voltunk, a harmadikosokkal vívtuk a döntőt. Csapatunkból három, kézilabda egyesületben játszó fiú is hajtott a győzelemért. Nekünk kínkeservesen ment, az ellenfél legtehetségesebb figurája ontotta a gólokat. Feltétlenül meg kell említeni, hogy kiválóan védett az ellenfél kissé gömbölyded hálóőre.

Mi támadtunk. Mivel döntetlenre állt a párbaj, ha ez így maradt volna, szégyenszemre, vesztesként kulloghattunk volna le a salakról. Csapatunk biztos kezű hórihorgas játékosának lövése után nem változott az eredmény. Osztálytársaim visszarohantak a kapunk elé. Megéreztem, egy újabb támadásra nem marad idő. Fejemben hamar összeállt a terv – eközben az osztálytársak kiabálva hívtak vissza a kapu elé. Nem mozdultam.

Kidobáshoz készülődött az ellenfél kapusa. Úgy helyezkedtem a játékostársai között, mintha a kulcsemberüket akarnám labdaszerzésben megakadályozni. Mi több, cselt szőve előbb a kapus szemébe néztem érintőlegesen, majd a labdazsonglőrre. A taktika, vagy nevezzük nevén, az átverés bevált. A kapus egy tőlem balra helyezkedő társa felé dobta a labdát, amit fürgén elkaptam, és gólt lőttem.

Örültem a telitalálatnak, de bőven vegyült ebbe üröm is. A végig szenzációsan védő kapust másodperceken belül a sárga földig lehordták az osztálytársai. Vajon mit felelhetett volna rá? Hogyan lehetett volna szavakkal visszaadni, amit testmozdulatokkal és szemmel való átveréssel elkövettem ellene?

A gól után néhány másodperccel felhangzott a hármas sípszó. Osztálytársaim elismerően megdicsértek. Eközben tőlünk pár méterre, a másik csapat háza táján állt a balhé! A lóvá tett kapus gyűlölködő szeme rám villant. Napokkal később összetalálkoztam vele a folyosón. Lehangoltan ácsorgott. Szomorkásan rám nézett. Némi bűntudatot éreztem magamban, de nem szóltam.

Évtizedekkel később eszembe jutott ez a felemás emlék. Felnőttként belegondolva, én jóval többet vettem el tőle, mint amennyi a javamra vált. Feltehetőleg iskolai pályafutása legjobb sport teljesítményét nyújtotta akkor. Jogosan emlékezhetne vissza dicsőséggel, de nem teheti, mert csak a csúfos megalázottság jutna eszébe róla. Rászedte őt egy szemüveges fiú – addig talán éppen én vertem át őt a legfájóbban.