: UNATKOZÁS ELLEN — tömegközlekedve (2020)

Valljuk be őszintén, a mindennapos tömegközlekedés nem dobja fel a hangulatot. Ellene lehet tenni, és én szoktam is. Mégpedig többféleképpen.

A Nyugati pályaudvar előtt, a körúti villamosra várakoztunk a vakvezetővel. Beérkezett a Ganz típusú szerelvény. Leszálltak az utasok, mi következtünk. Felszálláskor a vakvezető hámfogóját elengedi a gazdája, és csak a pórázt fogja. A járműre fürgén felugrott a német juhász, én pedig ugyanazzal a lendülettel követtem az utastérbe. Az ajtó melletti kapaszkodórúdnál álló idős hölgy, a váratlanul mellette termett Kicsitől,kissé megijedve megszólalt:

— Jaj, istenem! — mire kedélyesen:

— Csókolom, meg tetszett ismerni?!

A vakvezető és a fehér bot másféle mókára is lehetőséget nyújtott. A helyszín a metró. Felszálltunk a szerelvényre a kutyával, és a nem nyíló ajtónak háttal állva elhelyezkedtem: Kicsi lefeküdt, én meg bal kezemben a pórázzal, a jobban pedig a fehér bottal, terpeszállásba vágtam magam. Többször és többen is megszólítottak ilyenkor, hogy a fejem fölött lévő fogantyúba, vagy a fémrúdba fogódzkodjak. Ilyenkor először somolyogva rájuk mosolyogtam, majd kedélyesen megfeleltem:

— Köszönöm szépen, de én a kutyapórázba és a fehér botba szoktam kapaszkodni.

Voltak, akik jót derültek rajta, mások átmentek halba.

Amikor belépek a metrószerelvénybe, gyakran felállnak az utasok, és felajánlják ülőhelyeiket. Az ilyen helyzetekre többféleképpen szoktam fekete humorral reagálni:

— Köszönöm szépen, de csak jogerős bírói végzés ellenében vagyok hajlandó leülni — ezt még úgy, ahogy, tolerálja a feleségem.

Míg a másik:

— Köszönöm szépen, de a múlt héten szabadultam a börtönből! — ezt sosem hagyja szó nélkül.