195. ÚJ SZAKMA – gyermekszáj (1997)

Miután mellém került a vakvezető – és tagja lettem a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának –, egész nyáron át tartó kirándulások szervezésére adtam a fejem. Gyakran felkerestük a Szentendrei-sziget északi csúcsát a kutyásokkal: kiváló hely a fürdőzésre, a velünk tartó látók szeme elé meseszép panoráma tárul. Remek érzés volt a nyarat vízparton eltölteni. Volt ennek valamilyen lélekfelszabadító ereje is. Itt tapasztalhattuk meg, hogy az egyik fekete labradort nem lehetett a vízbe kergetni. Az árnyékba sem volt hajlandó húzódni. Egész idő alatt süttette magát a napon. Egyik-másik kutya labdairigységére is fény derült. Kiszórakoztuk magunkat az napra. A kilométerre lévő rév felé tartottunk fél lábszárig a vízben gázolva. Kisebb ügyességi feladat volt a csotrogány jelzővel illethető jármű belsejébe lejutni. Elsőnek Kicsi és én érkeztünk meg.

Egy öt év körüli kisfiú és édesanyja már az utastérben ücsörögtek. Ahogy meglátott minket a kisfiú, anyukájához fordult: – Ott van egy halottszállító kutya!

Addigi jókedvem gyász feketébe fordult, és síri hangon megszólaltam: – Nem sürgős annyira, kis öcsi!