195. ÚJ SZAKMA —
gyermekszáj (1997.)
Miután mellém került
a vakvezető — és tagja lettem a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának —
egész nyáron át tartó kirándulások szervezésére adtam a fejem. Gyakran
felkerestük a Szentendrei-sziget északi csúcsát a kutyásokkal: kiváló hely a
fürdőzésre, a velünk tartó látók szeme elé meseszép panoráma tárul. Remek érzés
volt a nyarat vízparton eltölteni. Volt ennek valamilyen lélek felszabadító
ereje is. Itt tapasztalhattuk meg, hogy az egyik fekete labradort nem lehetett
a vízbe belekergetni. Az árnyékba sem volt hajlandó húzódni. Egész idő alatt
süttette magát a napon. Egyik-másik kutya labdairigységére is fény derült.
Kiszórakoztuk magunkat az napra. A kilométerre lévő rév felé vízben fél
lábszárig gázolva tartottunk. Kisebb ügyességi feladat volt a csotrogány
jelzővel illethető jármű belsejébe lejutni. Elsőnek Kicsi és én érkeztünk meg.
Egy öt év körüli
kisfiú és édesanyja már az utastérben ücsörögtek. Ahogy meglátott minket a
kisfiú, anyukájához fordult:
— Ott van egy halottszállító kutya!
Addigi jókedvem gyász feketébe fordult, és síri hangon megszólaltam:
— Nem sürgős annyira, kis öcsi!