Vidám napot / új szakma...,

Sokfélét hall és mond egy magamfajta ember.

Miután mellém került a vakvezető — és tagja lettem a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának — egész nyáron át kirándulások szervezésére adtam a fejem. Gyakran felkerestük a Szentendrei-sziget északi csúcsát a kutyásokkal: kiváló hely a fürdőzésre, és a látók szeme elé mese szép panoráma tárul.

Kiszórakoztuk magunkat az napra. A kilométerre lévő rév felé tartottunk. Kisebb ügyességi feladat volt a csotrogány jelzővel minősíthető jármű belsejébe lejutni. Elsőnek Kicsi és én érkeztünk meg oda. Egy öt év körüli kisfiú és édesanyja már odalent ücsörögtek. Ahogy meglátott minket a kisfiú, anyukájához fordult: — Ott van egy halottszállító kutya! Addigi jókedvem gyász feketébe fordult, és síri hangon megszólaltam: — Nem sürgős annyira, öcsi!

Átérve a túlpartra, a vonatcsatlakozásra szánt szűk idő miatt, sietni kellett. Közeledtünk a vasúthoz, amikor hátulról érkezett a rossz hír: az egyik blöki fájlalja a hátsó lábát., Mivel sürgetett az idő, gyorsan hátraszóltam: — Nem baj, majd az állomáson sínbe rakjuk!