Újabb remeke — olyan mint Catania

Ha már ennyire belemerültünk a történelmi múltba, utazzunk el az északra lévő Taorminába. A tengerpart mentén kanyarog odáig a vasútvonal, és tovább. A pályaudvar épülete inkább múzeumra emlékeztet. Festett díszes mennyezet, cirádás kovácsoltvas jegykiadó ablakok, és vitrinben kiállított ásatások emlékei az ókorból, például kőkorsó, oszlopdísz. A település fő látványossága a görög színház, mely a vasútállomásnál több mint kétszáz méterrel magasabban található. Ki-ki állóképességének megfelelő módon juthat el odáig: turistaösvényen felkapaszkodva kissé lihegve, vagy buszra szállva pár euróval szegényebben. Dicséret illeti a vendéglősöket, mert a kínálatot fotón megjelenítik, és az árakat is feltüntetik. Helyben vagyunk. Akkor sétáljunk vissza az időben. Taormina alapítói a II. Dionüsziosz alatt véghez vitt naxoszi öldöklés túlélői. A település alapítója Andromakhosz, a történetíró Timeosz apja volt. Időszámítás előtt 358-ban ő gyűjtötte össze a naxoszi túlélőket, és a Tauro lejtőjén megalapította Tauromeniont. A város számos háború áldozatává vált. Sosem lehetett önálló. Lépjünk beljebb eggyel. A görög színház, a teatro greco eredetileg görög építésű. Időszámítás előtt III. században II. Hierón uralkodása idején hellén telepesek emelték. A ma is látható romok a római korban, a II. században újjá- és átépített színház maradványa. Alkalmas volt gladiátorjátékok megrendezésére is. 109 méter átmérőjével a siracusai után, ez Szicília második legnagyobb ilyen épülete. A félkörívű nézőtér ötezer-négyszáz főt volt képes befogadni. Sajnos vagy nem, de ma is gyakran használják koncertek, opera- és színielőadások megtartására. Mondom ezt fanyalogva azért, mert az amúgy kiváló állapotban fennmaradt műemléket a fémlelátókra fabrikált gyermekméretű műanyagszékek és a hangtechnika látványos jelenléte végtelenül elszomorító, élményromboló látvánnyá silányítja. Nem úgy a kerengőről elénk táruló panoráma: az indigókék tenger, a rajta ringatózó fehér hajók, a vad és sziklás hegyek varázsa, a rajtuk felhúzott házak, a távolban füstölve égő hegyoldal. Távozásunk idején a színházhoz tíz kerekes székes érkezett. Mindegyiküket négyen segítették. Ők mindannyian – mint ahogyan mi is – ingyen látogathatták meg a műemlékeket, múzeumokat. Elismert festőnk, Csontváry Kosztka Tivadar is több képet festett a városban, például Holdtölte Taorminában, és a híres képét, A taorminai görög színház romjai címűt is.

Már kijöttünk az ókori színház területéről, amikor a hegyoldalban a hosszú lépcsősoron felfelé kapaszkodó embereket vett észre Kati. Utánuk eredtünk. Odafent kisebb templom. Mennyezete szikla, tehát aláépítették. Hátában ház, amelynek alja szikla. Ez vagy egy mesterségesen ellentétesen kifaragott szikla, vagy a természet fejcsóválásra okot adó újabb remeke.

Cataniától Siracusa délre esik. Buszra szálltunk. A két város között található az orosz Lukoil olajfinomítója. Az orosz–ukrán háború következményeként könnyen előfordulhat, hogy akár tízezer ember is elveszítheti munkáját. Kiégett füves dombok, zöldellő citrom és narancsligetek, szárazságtűrő leanderbokrok, valamint kaktuszfák a tájkép. A városba megérkezve a régészeti terület mellett elsuhant a járat. A végállomás a város túlsó déli végében, a vasútállomás közelében kapott helyet. Nem kockáztattunk. A végállomáson szálltunk le. Modern városrészen át hosszasan gyalogolva visszaérkeztünk a sokat ígérő régészeti területhez. Látnivalóit rövid pórázra fogva sorolom. Siracusában élt és alkotott Arkhimédész. A rómaiak ellen vívott egyik háborúban, hetvenen túl lelte halálát. Jelképes sírjának fontosságát dór oszlopoknak kellett volna jelezniük. Helyette a park egyik félre eső szegletében, fémoszlopon semmitmondó fémtábla, az is helytelen irányba fordítva. Következett a kőfejtő. Ez barlangok egymásutánja, melyekben a rabszolgákat szállásolták el. A bejáratokat rácsozat zárta le. Kissé távolabb a nagy dérrel-durral beharangozott Dionüsziosz füle barlang. Előtte rátaláltunk egy félig-meddig nyitott barlangra, melynek tetejéből páfrány nőtt a föld felé, fentről kisebb vízfolyások zubogtak alá. Immár előttünk az emberi fülre emlékeztető, az üreg három emeletnek megfelelő magasságú bejárata. Az összes közül ez volt a legnagyobb barlang, de odabent semmi említeni való.

Megérkeztünk az egykor tizenhatezer fő befogadására alkalmas színházhoz. Tudtuk róla előre, hogy alig maradt meg belőle valami. Ez stimmelt is, de talán még a taorminai példánál is gyalázatosabb helyzettel találtuk szembe magunkat: széksorok, világítástechnikai eszközök, hangfalak tömkelege. Sarkon fordultunk. Versenypálya hosszasan, két-három lépcsősor magasságú lelátó. Tovaballagtunk.

A római amfiteátrumot körbevevő kerítéshez érkeztünk utolsónak. Az épületet részben a sziklás talajba vájták. A térség közepén téglalap alakú mélyedés. Ide helyezték el a díszlet gépezeteit. A romok látványa elegendő volt a képzelet számára, hogy az egykori miliőt visszaadja. Ez volt a régészeti terület fő attrakciója, nem véletlenül. Egy kilométer távolságban a Santa Lúcia Bazilika. Bizánc kori templom, amely a hagyomány szerint, 303-ban Szent Lúcia mártíromságának helyén épült. Jelenlegi külsejét a XV–XVI. században kapta. Legősibb részei épségben megmaradtak, például a kapuzat három félkör alakú apszissal. A templom alatt húzódnak Szent Lúcia katakombái. Előzetes információm szerint itt tekinthető meg Caravaggio Szent Lúcia temetése című festménye is.

A tárlatvezetővel lemehettünk a sziklába vésett katakombába. A változatos nagyságú fülkék üresek. A folyosórészek, melyeket bejártunk, szellősek. A friss levegőről légrések gondoskodtak. Caravaggio festménye viszont szőrén-szálán eltűnt. Reméljük, csak előlünk.