ÚGY, AHOGY VAGY!
András (51 éves) és Eszter (30 éves)
András: Komlón születtem, sajnos nem mondhatom azt, hogy akkor láttam meg a napvilágot. Időre születtem, azt mondták az orvosok, hogy idegszáltompulásom van. Igazi, konkrét esethez fűződő felismerésem nem volt arra, hogy a látáshiányom miatt más vagyok, mint a körülöttem lévő emberek. A szüleimnek és a testvéreimnek feltűnt, hogy furcsa a mozgásom, és nem találom meg a pedig kéznél lévő holmikat. Úgy hatévesen ébredtem rá a helyzetemre, mások által, amikor próbálták kerestetni velem a fényt. Nekem olyan természetes volt a nemlátás, mint másoknak az, hogy látnak. Mivel elfogadtam, amit kiszabott számomra a sors, mert nem tehettem mást, nincs bennem irigység a látó emberek iránt. Nekem ez lett a világom, ebben kell minél tökéletesebben megtalálnom a helyem.
A játszótársaim befogadtak maguk közé, nem jelentett problémát számukra a korlátozottságom, de nyilván nem voltam képes, mondjuk, focizni vagy fogócskázni. Ennek belátásához nem kellett különösebb fantázia, és sérelmesnek sem éreztem, mert tudtam, hogy csak az akarat, az kevés. A környékünkön szinte mindenki ismert mindenkit. Valószínűleg ez is közrejátszhatott abban, hogy nem különítettek el, és az akkori családiasabb szomszédi kapcsolatok is segíthették a teljes mértékű beilleszkedésemet a közösségbe. A lakáson belüli játékokban szinte korlátozás nélkül részt tudtam venni. Építőkockával szerettem játszani, de ha a hintalóba ültettek, akkor sem ijedtem meg, hogy esetleg megtáltosodik a faparipa. A felnőttek sajnáltak, de elfogadtak.
A szüleim és a testvéreim is jól látnak. Amikor felismerték a látáshiányomat, szemorvosok tucatjaihoz vittek, mert bíztak benne, hogy gyógyítható, de mivel mindenhol ugyanazt a választ kapták, bele kellett törődniük a megváltoztathatatlanba. Bátyám már gyermekkorában sem volt egyenes jellem. Inkább szomorúnak mondanám, mint érdekességnek, hogy egyedül a bátyám csúfolt a nemlátásom miatt! Megkérdeztem tőle, hogy miért, de nem indokolta meg. A lánytestvérem ezzel szemben éppen az ellenkezője volt, mosott rám, sőt meg is borotvált. Angyalnak mondhatnám, és felnőttnek is megmaradt olyannak, mint amilyen gyereknek volt.
Iskolába nem jártam, mert az orvos nem javasolta. Valószínűleg nem tudták, hogy létezik a nemlátók számára olyan iskola, ahol megtanítják őket írni és olvasni meg a többi tárgyra is. Ami rendkívüli módon lefoglalta a mindennapjaimat, az a zene iránti vonzalmam volt. Ha a rádióban operettdal, nóta, de akár slágerzene szólt, szinte megnyúltak a füleim. Négyévesen kaptam egy 12 forintos pikolót. Ezen tanulgattam, saját erőből, és ismertem meg a hangskála színes világát. Ahogyan a hangszerekkel ismerkedtem, szinte automatikusan jött elő belőlem az éneklés. Megfigyeltem a szóló- és a kísérőhangok időbeli követését, és ezt használtam fel alapként. A Két út van előttem, melyiken induljak című nóta volt az első, amit jól elő tudtam adni.
Magányos muzsikus maradtam egész életemben. Évek múltán híre ment annak, hogy van egy fiatalember, aki jól zenél a tangóharmonikán. Esküvőkre lettem hivatalos, nem mint vőlegény, hanem, mint zenész. Édesapám kísért el, és örömmel hallgatta a játékomat. Nyugodt lélekkel mondhatom, hogy jól megtanultam a harmonikázást, önmagam tanítványaként. Második tangóharmonikámat 1971-ben kaptam, 120 basszusos, 12 regiszterest. Csodálatos hangja volt, teljesen beleszerettem. Mi, nemlátó emberek, a hangok világában otthon vagyunk. Maga a zenélés lehetősége egyenértékű számunkra a boldogság fogalmával.
Meglehetősen zárt világban éltem. Inkább ismerőseim voltak. A férfiak számára meglepő lesz, de nem kerestem a kapcsolatokat a lányokkal. Nem foglalkoztatott az intim kapcsolat lehetősége. Szüleim révén olykor eljutottam strandra vagy a kinti világ egyéb helyeire, de ez ritkán fordult elő. Anyukám falujában történt, hogy egyedül indultam el a boltba. Segítő útmutatóim az útszéli akácok voltak. Fehérbotot még nem használtam akkoriban. Előrenyújtottam a kezemet, araszolgatva haladtam, izzadságcseppekkel volt tele a homlokom. Az örömteli segítőforrást az jelentette, amikor meghallottam a hangokat a bolt előtt, ez jelezte számomra, hogy jó irányba haladtam. A nemlátásom miatt ijesztő volt ez az út, de a szabadság érzése viszont jó volt. Más alkalom nem volt arra, hogy egyedül mehessek bárhová is. A szülői gondoskodás nem engedte, hogy önállósodjam, ennek az igénye fel sem merült bennem. Megbarátkoztam az otthonlét gondolatával, úgy voltam vele, hogy ezt kell elfogadni. Sohasem fordult elő, hogy fellázadtam volna a sorsom miatt. Az életem úgy volt természetes, ahogy zajlottak a mindennapok.
Negyvenkét éves koromig laktam a szüleimnél. Az elválásunknak kényszerű oka volt. Édesanyámnak agyér-elmeszesedése lett, míg édesapámnak egy régebbi gégemetszése után, 1991-ben a betegsége áttételessé vált. Egyre fogyott és fogyott, aminek szociális otthon lett a vége. Sajnos, a szüleim ma már nem élnek. Nem tehettem mást, tudomásul vettem a történteket. Ekkor vetődött fel az a lehetőség, hogy a bátyámékhoz menjek, Budapestre. A testvérem akarta, hogy hozzájuk költözzem, mert van nyugdíjam! Meg kell hogy mondjam, nagyon szeret harácsolni, ezért ragaszkodott mindenáron ahhoz, hogy odaköltözzem. Nemcsak sejtettem, tudtam, mi vár rám. Jólétet ígértek, csak éppen az ellenkezőjét kaptam.
Azt a hét évet a nem létező halálos ellenségemnek sem kívánom! Mindenemet odaadtam nekik, remélve, hogy emberséggel viseltetnek majd irántam. De az összes örökségem és alkalmazkodóképességem kevés volt. Megaláztak, több ízben kizártak a lakótelepi lakás erkélyére, pizsamában vagy éppen alsónadrágban. A bátyám gyerekei hógolyóval dobálták a fejemet és a szememet, mondván, úgysem kell az már nekem. Olyan alaposan vertek, hogy tetőtől talpig csupa folt lehettem. Enni annyit kaptam, hogy csont és bőr maradt rajtam, még jó, hogy volt ruhám, ami eltakarta. Nem mehettem ki éjszaka az illemhelyre, pedig rajtuk kívül ki ne tudná, hogy a szükség nagy úr. Minél többet adtam, annál rosszabb lett a helyzetem. Nem mertem szólni senkinek sem, mivel a bátyám megfenyegetett, és tartottam tőle. A nemlátó ember mindig útjában van a többinek, velem is ez a helyzet állt elő. Hét év után jutottam el odáig, hogy nem bírtam tovább. A körzeti orvoshoz mentem le, a bátyám közreműködésével, és kértem a kórházi elhelyezésemet. Az igazságot se ott, se a kórházban nem mondhattam el, mert meg voltam félemlítve. A nővéremnek is csak később mertem beszámolni a velem történtekről, nagyon fel volt háborodva. Úgy tudom, hogy nem tartják a kapcsolatot a bátyámmal.
Amikor bekerültem az István Kórházba, végre teljes nyugalom töltött el. 43 kilót mutatott a mérleg, azóta két év telt el, és ma már elhagytam a 80-at. Onnan egy rehabilitációs kórházba kerültem, ahol elintézték, hogy végleges megoldásként idekerüljek, ahol most vagyok. Ez az intézet számomra a béke és a nyugalom szigete. Az itt lakókkal jól kijövök, úgy vettem észre, hogy szeretnek. A szívem tele van boldogsággal azóta is, és a vezetőkre is hálával gondolok. Teljes szabadságot élvezek, a magam ura lehetek, teljes biztonságban élhetek. A hangszerem vidéken maradt, és az egerek intézték el. Saját hangszerem hát nincs, de alkalomadtán megkapom az intézet tangóharmonikáját, és kis műsort adok az intézet lakóinak. Alig egy hónapja lehettem az intézet lakója, amikor tagja lettem az itteni zenekarnak.
Idekerülésem után adatott meg először, hogy templomba mehessek. Hívő ember vagyok, ennek köszönhetem azt is, hogy talpra álltam. Isten szeretetét a szívemben hordom, és amikor nehéz volt a sorsom, az Úr volt velem! Ő segített abban, hogy semmi bajom ne legyen. A bajban imádkoztam, és mint optimista ember, azt mondtam magamnak, kell, hogy legyen kiút ebből a válságos helyzetből. Nem lehet a boldogság útját elzárni! Az Úristen számomra gyógyító erő.
Eszter: Megszületésem után egyből kiderült, hogy nem látok. Testvérem nincs, azért lett volna jó, ha van, mert igazából sehol sem fogadtak el a gyerekek. Az okát nem tudom. Az óvodában is magányos maradtam, pedig azok a gyerekek sem láttak. Az általános iskolában viszont lett egy barátnőm, akivel jóval a suli befejezése után is barátnők maradtunk. Szüleim Budapesten laknak, de bentlakó voltam. Olyan régen volt a sulis időszakom, hogy alig emlékszem az ott történtekre, legfeljebb egy kirándulásunkra, Makkosmárián voltunk.
Apukámmal jó viszonyban voltam, anyuról azonban ez nem mondható el. Apukám érdeklődött az iskolában történtekről, elvitt a barátaihoz, és sétálni is vele mehettem el. Kevés beszédű ember volt, mégis éreztem a gondoskodását és a szeretetét. Sokáig ő volt az egyedüli játszótársam. Foglalkozott velem, hogy segítsen a számomra nem könnyű tanulásban. Megpróbált ablakot nyitni a világra, hogy lehetőleg tájékozott legyek. Anyukám nem foglalkozott velem. Talán nem szeretett, nem tudom. Ha orvoshoz kellett mennem, azt mondta, vigyen az apád. Ez a helyzet alapvetően meghatározta azt, hogy melyiküket éreztem magamhoz közel. Meglehetősen zárt világban éltem, ami nem zavart. Igazából elvoltam magamban.
A továbbtanulás eldöntésekor nem kellett sokat gondolkodnom, hogy hova tovább, mert nem tartoztam a jobb tanulók közé. Amikor kikerültem az általánosból, az utam nem haza, hanem az intézetbe vezetett. Ott jellemzően fiatalok laknak, és azért kerültem ide, mert a szüleim dolgoztak. Kérdés volt számomra az is, hogy mit csináljak otthon egész nap. Bekerültem abba az intézetbe, de nem szerettem az ottani lakókat. Bántottak a csúfolásukkal, és rossz fiúk is voltak. Anyukámnak mondtam, hogy bár fiatal vagyok, mégis próbálja meg elintézni, hogy az idősebbek számára fenntartott intézetbe kerülhessek. Nagyon bíztam abban, hogy olyan emberek közé juthatok, akik el tudnak engem fogadni. Egyszerű munkát kaptam a foglalkoztatóban, kupakokba kellett korongokat tenni. Jó volt pénzt keresni, de apukámék is segítettek anyagilag. Ennivalót, illatszereket és ruhákat vettem a keresetemből. Anyu segített a bevásárlásokban, de az sem volt ritka, hogy hármasban mentünk el vásárolni. Hétvégeken és a nagyobb ünnepekre hazamentem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utcán nem tudok fehérbottal közlekedni. Próbáltam anyuval, de a forgalom nagy zaja annyira zavart, hogy elvesztettem minden tájékozódási képességemet. Kerestem már, így én is vehettem a szüleimnek ajándékokat. Apu nagy könyvbarát volt, a kalandos regényeket szerette, anyunak meg illatszereket vettem. Én a karácsonyfa alatt legtöbbször ruhákat és pipereszereket találtam.
Magányosan éltem a fiatalságom elején. Az egyetlen barátnőm sajnos a későbbiekben szektatag lett, és eltávolodtunk egymástól. Szívesen hallgatom a könnyűzenét, és imádom a verseket, akár olvasni, akár szavalni. Az intézeti Ki mit tud-on szoktam indulni. A Szövetség könyvtárából hozok ki pontírásos regényeket, és bár kinőttem belőle, mesekönyveket is. A kedvenceim persze a versek.
A munkahelyemen dolgozók is szoktak csúfolni. A kezem sajnos nem olyan ügyes, mint a többieké… Nem válaszolok, ha mondják a magukét, lenyelem, hadd mondják. Dolgozom, ahogy tudok, a főnököm nem szól, akkor meg nem érdekes. Az életemben átélt sok-sok bántás azért fáj egy kicsit. Legnagyobb bánatom azonban apu halála. Alig több mint egy éve történt. Súlyos beteg lett, áttételes gyomorrákja volt, nagyon lefogyott. Ekkor már nem volt mit és miről beszélni. Szomorú voltam, mert apu törődött velem, és szeretett igazából. Elég nehézséggel kellett megküzdenem az életben, és elveszíteni azt, akire számíthat az ember, bizony nem könnyű.
Apunak volt egy második felesége, akivel jól megértették egymást, és amikor apu megbetegedett, odaadással gondozta. Rózsa, a nevelőmamám jobban szeret és többet törődik velem, mint az anyukám. Úgy fogad el, amilyen vagyok, és azt sem érzem, hogy különbséget tenne a saját lánya és köztem. Apu halála után sem felejtett el, állandóan látogat, elhív magához, sőt még a lányánál is szoktam vendégeskedni. Ők szeretnek! Anyukámmal tartom a kapcsolatot, de nem jó a viszonyunk. Nagyon ritkán látogatom meg, olykor bejön hozzám, de nem szeretem. Jóformán csak veszekszünk. Kettőjük között ég és föld a különbség.
Nem gondolom azt, hogy igazságtalan lenne a sors azért, mert nem látok. Beletörődtem, ezt mérte rám az élet. Ha valamilyen varázslat útján lehetőségem nyílna a látásra, akkor akarnám. Jó lehet látni, hiszen sokkal egyszerűbb úgy az élet. A látó ember nem megy neki semminek, nem kell segítséget kérnie, mert láthatja mindazt, amire szüksége van. Jelenleg nem tudok olyat mondani, amit szeretnék látni… Apu fényképét, igen… András arcát, igen-nem-igen. Kíváncsi lennék rá, hogy szép-e.
András: Alig egy hónapja laktam az intézetben, amikor egyik este ágyazás közben bejött Józsi, és kihívott a lifthez énekelni. – Pizsamában vagyok – mondtam –, mit szólnának az itt lévő látó emberek hozzá? – Ne törődj vele, gyere nyugodtan – válaszolta. Ebben a sajátos öltözékemben indultam hát az előadóestemre, a lift elé. Ott volt egy hölgy, akinek annak rendje és módja szerint bemutatkoztam. Először Bandi bácsizott, azután idővel ő ajánlotta fel, hogy inkább tegeződjünk. A magam részéről ezt örömmel vettem, és az első napi nótázást követő rövid beszélgetés után rendszeressé vált a kapcsolatunk. Együtt jártunk étkezni, és napközben is szinte mindig együtt voltunk.
Eszterben az ragadott meg, hogy igazságszerető, rendes lánynak ismertem meg, akinek sok a jó tulajdonsága. Ezek mély benyomást tettek rám. A beszélgetéseink egyre kellemesebbekké, kedvesebbekké váltak, megéreztük egymásban a kölcsönös szimpátiát. Ötven év múlt el az életemből úgy, hogy nem foglalkoztatott a női nem, és ekkor szinte napok alatt száznyolcvan fokot fordultam, a legnagyobb természetességgel. Nem volt furcsa az érzelmi töltöttségem, sőt, meglehetősen jóleső érzéssel töltött el. A szeretet, a törődés vágya jelent meg bennem, ami eddig háttérbe szorult. Semmi gátlás vagy félsz nem volt bennem, valahogy minden olyan természetesen és egyszerűen zajlott le közöttünk. Részemről úgy nyilvánult meg a figyelmesség, hogy udvarias voltam, megosztottam Eszterrel a bennem levő szeretetet és egyébiránt is mindenemet, amim volt. Húsvétra fokföldi ibolyát adtam neki. Tulajdonképpen úgy beszéltük meg, hogy nem veszünk egymásnak ajándékokat, mert a sors nekem őt, neki meg engem adott ajándékba. Nálunk nem a tárgyi, hanem a szeretet ajándéka az, ami az igazi örömöt okozza. Ez mindennél többet jelent számunkra, és mindennél többet ér.
Több mint egyéves a kapcsolatunk. Az itt lakók közül voltak olyanok, akik rágalommal teleírt levelet írtak rólunk a vezetőnek. Szerintem az irigység lehetett az oka. Tisztázni tudtam a levél igaztalan tartalmát, nekem könnyű, mert a lelkiismeretem tiszta. Egyikünk gondolatában sem fordult meg, hogy esetleg a kinti világban éljünk. Végleges elhatározásunk, hogy ebben az intézetben fogjuk leélni az életünket, akárhogyan is lesz a későbbiekben. Itt biztonság és nyugalom vesz körül. Önálló életre nem lennénk alkalmasak, sem én, sem Eszter. A házasság kérdését elvetettük. Először is: jó ez így, ahogy van. Másodszor: megszűnne az árvasági ellátásom, amire nagy szükségem van, mert munkát már nem kapok, és a személyi járadékból nem tudnék kijönni. Folyamatban van az az igényünk, hogy közös szobában lakhassunk. Ha a szobatársam is akarná, már megoldódott volna a probléma.
Vágyként sem merült fel bennem, hogy megtanuljam az önálló közlekedést. Engem az utolsó tíz évben már annyi rossz ért, hogy örülök a csendnek és az állandó biztonságnak. Olyan megnyugvás ez a szálló a részemre, hogy megmondom őszintén, nem kívánkozom ki a falai közül. Csak akkor megyek ki, ha csoportos sétára visznek minket. Ez nekem tökéletesen elég!
Nem lennék bajban akkor sem, ha sok száz milliót nyernék a lottón. Az egészet odaadnám ennek az intézetnek, magamnak mindössze egy tangóharmonikát vennék, Eszternek meg azt, amit szeretne.
Nekünk nem adatott meg a látás, de kaptunk helyette mást. Eszter szépen szaval, én meg jól énekelek. Nekem rossz véleményem van arról, aki fogyatékosoknak nevez bennünket, nemlátókat. Ezen gyámoltalan, magatehetetlen embereket értenek. Másodrangúvá tesznek, és ezt ki szereti?
Eszter: Andris pizsamában énekelt a lift előtt, én meg csodálattal hallgattam a gyönyörű hangját. A szobatársnőm valamennyit lát, és megmondom őszintén, kicsit nevettünk a pizsama-szmokingon. Bemutatkozás, beszélgetés, majd közös éneklés, ez volt az első találkozásunk rövid története. Először a hangjába szerettem bele. Ránk tört az álmosság, és mindenki ment a szobájába. Lefeküdtem, de Andris ott motoszkált a fejemben. Nemcsak a hangja miatt, hanem mint férfi is. Másnapra újabb éneklést beszéltünk meg, és ettől kezdve folyamatosan igényeltük egymás közelségét. Nem kellett egy hét sem ahhoz, hogy észrevegyük kölcsönös szimpátiánkat. Andris szobatársa állandóan megjegyzéseket tett rám, ami nem tette túl rokonszenvessé. Az fájt neki, hogy nem hozzá mentem. Andris előtt volt egy fiúm, de azzal nagyon rosszul éltem, mert ivott.
Ez a találkozás teljesen megváltoztatta az életemet. A fő szempont számomra az, hogy Andris nem iszik, de emellett a kedvessége is fontos. Udvarias, bármit kértem tőle, mindig megtette, ráadásul szívesen. Abban a tekintetben optimista voltam, hogy lesz majd egy olyan barátom az életemben, akivel szívesen töltöm az éveket. Tizenkét éve lakom itt, eddig nem akadt senki, ezért kicsit meglepett, hogy rábukkantam Andrisra. Sajnos, apunak már nem tudtam elmesélni a találkozásunk örömét, bár tudtam volna! Amikor kint voltam a temetőben, ott azért elmondtam neki. Rózsa és anyu is tud a kapcsolatunkról, itt házon belül meg mindenki.
Olyan barátnőm nincsen, akivel mélyebben megoszthattam volna az örömömet. Azt nem szeretem, ha a hátam mögött beszélnek, inkább mondják a szemembe. Én sem gondolok arra, hogy kint éljünk, mert nem tudnánk magunkat fenntartani, ellátni. Ha sok pénzt nyernék, azt a beteg gyerekeknek adnám, valamelyik alapítványnak. Mivel nem látok, ezért nem utaznék, videót viszont vásárolnék, mert jó és szinkronizált filmeket nézhetnék. Andrisnak tangóharmonikát és más hangszereket vennék. Szeretném, ha megünnepelnénk, ha majd közös szobához jutunk. Egy-két itteni barátot hívnánk meg a szeszmentes bulira.
Szerintem annak ellenére, hogy nem látok, érdemes volt megszületnem. Semmi értelme sem lenne azért a vízbe ugrani, mert nem látok. Az életben vannak jó dolgok is, azért tudunk egymásnak örülni. Az élet mind a kettőnknek megadta a tehetséget. Akkor mondhatnánk azt, hogy a sors igazságtalan volt hozzánk, ha magatehetetlenek lennénk. Amíg alapvetően ellátja magát az ember, addig nincs baj. A nemlátó nem magatehetetlen! Nem szeretem, ha azt mondják, hogy vak, mert mi nemlátó emberek vagyunk, és nem vakok. Ezzel a szóval, úgy érzem, lekicsinyítenek, mintha nem érnénk semmit
András: Bár nem szoktam gondolkodni rajta, de persze ha lehetne, azért szeretnék látni. Mennyivel jobb lehet mások magyarázata nélkül megismerni a világot! Csökkenne a kiszolgáltatottságunk, ami talán a legrosszabb a helyzetünkben. Szép tájakra lennék kíváncsi, jó lenne az oly szépen éneklő madarakat látni, és a tengert, a maga élővilágával. Megnézném magamnak Bicskei Tibor művész urat, akit kedvelek. Esztert is szeretném látni, nem érdekelne, ha csúnyának találnám, nem a szépség a fontos, hanem a megértés, a barátság és a nyugalom.
Eszter: Akkor is elfogadnál, ha csúnya lennék?
András: Akkor is elfogadnálak, úgy, ahogy vagy!