12. TÚRAVEZETŐ
OLDALCSAPÁSA — egyenes út helyett (2004.)
Az első
teljesítménytúránkon, a Budai trappon vettünk részt a vakvezetővel. Havas
februári nap. A Piliscsabától Budapest harmadik kerületébe tartó út, a célig harminc
kilométeren át kacskaringózik, közben ezer méter szintet kell megmászni. Négyen
alkottunk csapatot. A táv egy részét a hámba fogott német juhásszal tettem meg.
A többit a társak felkarját érintve, vagy menethangjukat alapul véve követtem
őket. A Nagykovácsi közelében lévő Vörös pocsolyásnál, a pecsétet az
igazolólapra, az ellenőrzőpontnál szolgálattevő túravezető nyomta rá: Mellette
ott rotyogott a bográcsba való. Pár szó, és már mentünk tovább. A megjelölt
időhatáron belül érkeztünk célba, így magunkénak tudhattuk az első
teljesítménytúrát.
Másnapra tovább
hízott a hó. A Pilisben leszálltunk a távolsági járatról. Az előző nap
bográcsozó férfi volt a túravezető. Nem egyszerű kihívás a harminc centis havat
hosszú kilométereken keresztül taposni. A csapat elején voltunk fellelhetők, a
kutyával. Pár kilométer után a hátunk mögött lépkedő túravezető egy hangos
állj- kiáltott. Felesége lemaradva utolsónak csatlakozott a bakancsosokhoz.
— A túrakiírás
szerint itt most balra kellene kanyarodni — kezdett bele a túravezető — de
mivel velünk van a nem látó Laci, ezért a könnyebb utat választjuk a
továbbiakban.
Hangos
méltatlankodásba kezdtem, és javasoltam az eredeti útvonal követését. Ám, ezt
mintha meg sem hallotta volna. Kaptam magam és dühömben úgy meglódultunk
Kicsivel, hogy hamarosan jó messzire elléptünk a csapattól. A szemüveges
barátom a biztonság kedvéért utánunk eredt — vajon honnan tudhatta volna a
német juhász, hogy merre kell menni? Pár kilométer után némileg megenyhültem,
megálltunk. Percek múlva megérkezett a csekély számú előőrs, középtájon a
túravezető, legutolsónak a felesége.
— Nem kell annyira
sietni! — szólalt meg felém fordulva, a jellemtelen alak.
A rejtély kulcsa
csak később csikordult meg a nem létező zárban: áldott állapotban volt az
asszony.