Trinidad népévé váltunk — csokis müzli

Térjünk rá Malaga ízére-zamatára. Itt minden természetes, laza, magától értetődik, de mondhatnám úgy is, hogy emberarcú. A buszvezető, az információs pultnál dolgozó, és a pénztáros is úgy beszél a hozzáforduló személlyel, mintha a legjobb barátja lenne. A régi városrészektől eltekintve szélesek és jó minőségűek a járdák. Kissé zavaró, hogy a járófelület és az úttest magassága között alig van különbség. Emiatt a kevésbé figyelmes turista könnyen letéved a járdáról, bele a lámpa pirosába. Megfigyeltük, ha a közlekedési lámpa zöld jelzésére nem érkezik gyalogos, a járművezetők simán áthajtanak a piroson. Ez fordítva is igaz. A buszra várakozóknak le kell inteni a járatot, mert máskülönben lendületből továbbhalad: vajon hogyan tesznek ellene a nem látók? Mivel többször is buszra szálltunk, nyugodtan kijelenthetem, az utak minősége közelíti a tökéletest. Ebben bőven benne foglaltatik az éven át tartó fagymentes időszak minőségmegőrző hatása is. A sofőrök útközben váltják egymást pár perc baráti csevejt követően. Szemetet nem láttunk eldobva, igaz, gyakori az utcatakarító. Kevés park került utunkba. Tiszták voltak, parkőrrel a hátukban.

A tágabban értendő belvárosban szálltunk meg, a régebbi időket megidéző Trinidadban. Egyemeletes házak eldorádója. A földszinti lakások ajtói egysávos utcára nyílnak. Az épületek előtt padok. Naplementekor jön el az idejük. Ekkor az utca apraja-nagyja kitódul. Szól a zene, hangosak a felnőttek. A gyerekek mediterrán gyerekek, mediterrán szülőktől. A környezet szegényes. Az itt lakók aligha dúskálnak a javakban. De tiszták. Szállásunk utcájának végében kisebb templom, előtte pirinkó tér. Egyik este a napi kalandozásból hazajövet fúvósokat hallottunk onnan. Nem álltunk meg a szállásnál, mentünk tovább. Az ötvenfős zenekar középiskolásokból állt. Zöme lány volt. A nézőközönséget a szülők, barátok tették ki. Elvegyültünk közöttük, és végighallgattuk a számunkra meglepetéskoncertet — Trinidad népévé váltunk.