Tréfa

Egyszer egy kisfiú azt kérdezte — igaz nem tőlem, de én is jelen voltam — hogy mikor fogom megírni a következő könyvet: annyira megtetszett neki, amelyben számos történetet én jegyeztem. Kérdésétől nem hízott meg a májam, sőt — előre elnézést kérek érte — de kissé oktondinak tartottam az alsó tagozatos kölyköt: hogyan is gondolhatott ilyesmit. Persze volt, akinek hízott a mája ettől, de hát az más tészta. Én is jártam iskolába, és sikeresen levizsgáztam. Piacképes szakmát szereztem, gyorsan elhelyezkedtem. Ami igaz, az igaz, az első munkahelyemen nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezve lett, de nem estem kétségbe. Fél év után munkanélkülivé váltam, visszakerültem a szép emlékű alma materbe, nem kerültem az utcára. Jelenleg a második munkahelyen gályázok. Nem rosszindulatú megjegyzés volt ez tőlem, de ha munka van, akkor száz százalékosan oda kell tennem magam. Máskülönben tehetek a kedvem szerint. Egy évbe is beletelt, mire összecsiszolódtunk a vezérrel: az én szakmámban a kollégákkal így nevezzük a főnököt. Nem rossz figura, de nem tökéletes ő sem.

A harmadik asztali munkanaptárt lapozgattam már, amikor a jó teljesítményemért cserébe, vagy talán teljesen más miatt, meghívásra az ország távoli végébe utaztunk lazulni. Mármint, két tucatnyian. Közülük páran a vezér korosztályához tartoztak, a többiek még a gyermekkort jelenítették meg. Magamat, mint szakmával rendelkező személyiséget, nem az utóbbiak közé tartozónak tartottam, de más szempontok alapján lehet, hogy hozzájuk álltam közelebb. Hamarosan a társaság középpontjává váltam. Ezzel úgy vagyok, ha így van, hát így van. Azt viszont nem komálom, ha tömeges szeretet megnyilvánulás közepette agyonimádnak. Ilyesmi egyszer már megtörtént velem, mégpedig a munkahelyi irodával szemben lévő általános előtt, amikor egy fél iskolányi nebuló hirtelen körbekerített, és agyontutujgattak. Ezen a téren a vezérnek is volt egy átlátszó próbálkozása, amikor a szőnyegre váratlanul szorosan mellém feküdt: mint önérzetes nő, irodán belül vettem a sátorfámat. De térjünk vissza a természetjáró táborhoz. Addig a nagyobb üregek teljesen kiestek az érdeklődési körömből — és ez azóta mit sem változott — nem úgy a felszín világa. Minden porcikáját élvezem. Erre pedig bőven nyílt alkalom. Nem ecsetelném hosszasabban a témát. Ennél jóval érdekesebbnek tartom a táborlakók sajátos szempontom alapján történő megfigyelését.

A kihalás felé araszoló falu egykori iskolájában lettünk elszállásolva, amelyhez nagyobb füves-fás udvar is tartozott. A gyerekek Elfárasztásáért hiába tett meg minden tőle telhetőt a hét mérföldet lépő túravezető, ők bírták jobban szusszal — nekem persze meg sem kottyant az ilyesmi. Egy hosszabb erdőjárás után fél órával a kölykök már nevetgélve hajkurászták egymást — ezzel kivívták elismerésemet. A szakmával rendelkező táborlakók — engem most nem közéjük számolva — faácsolatú kerti asztal mellé lócára telepedve edzették a hátsójukat. Lökték a szót, majd felkerekedtek. Nem vettem észre távozásukat, mert azalatt belefolytam a gyerekek játékába. Amikor szememmel kerestem a vezért, hűlt helye az udvarban. Hiába, zsigeremig belém ivódott a munkaköri feladatom, gyorsan keresésére indultam. Az udvarban nincs, ez tiszta sor, akkor az épületben lehet, így hát befutottam oda, mindhiába. Hogy a számat elhagyta-e ide nem illő kifejezés, lehetséges. Nem vitás, a felnőtt társaság részeként lelécelt ő is — vontam mérleget. Hobbim a nyomozás, de rögtön hozzáteszem, nem vagyok hivatásos nyominger. Hát persze, hol máshol is lehettek volna, mint a falu közösségi terének számító kocsmában. Megálltam a szúrágta ajtófélfa alatt, és benéztem az ivóba. A táborvezető odaszólt a nekem háttal ülő vezérnek: mit gondolsz, ki áll az ajtóban? — tudta.

Viszont másvalaki nagyon is kiverte nálam azt a bizonyos biztosítékot. Az egyik kisfiú zsebében bicsakkal járt-kelt a faluban. Nem szakácsnak készült, de késével békaszeletelésbe fogott a patakparton. Szakmám íratlan szabálya szerint, minden erőszakos cselekménytől mentesen kell megnyílvánulnom. Bár a békákhoz, sem gasztronómiai, sem baráti szál nem kötött, mégis, másodpercnyi időre megpezsdült bennem az ausztráliai síkságokon élő távoli rokonok vérmérséklete. Más rovás is került a kölyök számlájára, a rovarcsípésre allergiás lány flakonjából az összes ellenanyagot kifújta. Mivel a természet lágy ölén töltöttük a napokat, ezért a probléma természetalapú lerendezésében leltem meg a tájba illő megoldást. A következőképpen gondoltam a végszámlát kiegyenlíteni. A többi jólelkű gyerek kíséretében odamegyek a rosszcsont kölyökhöz, és nyakon ragadom. A megszeppent fiút odakísérem az udvar szélében burjánzó csalánbokorhoz. A fiú felsőtestéről lekapom a pólót, és tíz percig tartó csalánfürdőt alkalmazok gyógyírnak. Hiába rimánkodik mielőbbi szabadulásért, az előzetesen meghatározott penzum nem szenvedhet csorbát. Eközben a többi gyerek – közöttük a sérelmet szenvedett lány is – körbeállja a magas szintű természetgyógyászat helyét: egyikük sem érez sajnálatot a gyógyulófélben lévő társuk iránt, inkább drukkolnak a sikeres rehabilitációért. Tíz perc elteltével véget ér a test és lélektisztító kúra — szóval, én így rendeztem volna el.

Többen azzal foglalták el magukat a gyerekek közül, hogy kitaláltak egy teljesítésre váró marhaságot, amit valamelyiküknek meg kellett valósítania. Idővel kifogytak az ötletből. Bízva az udvaron egymagában ülő vezérben, hozzá fordultak okosságért. Mivel az ilyen merész tréfákat díjazhatta — erről az oldaláról nem ismertem még — segítségükre lett. Igen ám, de idővel nagy röhögcsélve odasomfordáltak a teljesen ellazult állapotban leledző vezérhez, és kibökték a rátestált feladatot.

Kánikulai nap volt. A ruhatárából előkerülő összes göncöt magára húzta, utána a díszes kompánia kíséretében kivonult a falu főutcájára, és ott szép lassan egy szál rövidnadrágra levetkőzött. Aközben ismétlődően kiáltotta:

– Milyen jó idebent, a hűs szobában! – a gyerekek gurultak a röhögéstől.

Javukra legyen mondva, utána alaposan megdicsérték, mivel előzetesen nem gondolták volna róla, hogy mindezt negyvenen túl bevállalja. Én meg szégyenkeztem helyette, de nagyon. Eddig felnéztem rá, lestem minden parancsát. Most meg kiderült, teljesen meghibbant a nyári naptól. Háttal álltam a tüzes korongnak, de mélyen lesütöttem a szememet. Utána megint a vezér következett: a feladat hallatán elkerekedett a szemem, és levegő után kapkodtam. A nagykamasz vízilabdázó lányra rácsatolták az égből pottyant vakvezető hámot, melléje állt egy hozzá hasonló korú legény, akinek egyik kezében a hám vége, a másikban — mondjuk — egy bot – a szemét persze bekötötték. Útjuk az ötven méterre lévő kocsmaajtóig tartott: utána még ők is a hasukat fogva nevettek az egészen. A végén a vezér megdicsérte a bevállalós lányt, hogy útközben a szájából felhangzó kutyaugatás tökéletesen megegyezett kedvenc kutyájának hangjával. Az egészet nem bírtam megállni szó nélkül. Jó hangosat mordultam az orrom alatt — mindenki rám nézett:

— Ez a marháskodás egy nagy marhaság. Nem, hogy vakvezetőnek, de még fakutyának sem lett volna jó választás, a máskülönben tisztelt nagylány. Nem tudom, közületek ki látott már élő kutyát. Látom, senki nem tette fel a kezét — síri csend.

Vizsgáljuk meg tüzetesebben a dolgot. Nevezzük az ál-vakvezetőt Dorkának. Bár ruha volt rajta — ez már eleve nem stimmel — szerintem teljesen szőrtelen — halk kuncogás. Igaz, a mediterránon előfordulnak ilyen kutyák, de ez most elhanyagolható mellékszál. A két mellső mancsa még úgy, ahogy elmegy, de a hátsók? Ki látott már olyat, hogy a kutya a hátsó térdén jár, a talpát pedig a lábszárával együtt maga után húzza? Ez a leírás még egy mozgássérült kutyára sem lenne helytálló — erre már a vezér is elnevette magát. Kár vihognotok rajta — és kissé elmosolyogtam magam a bajuszom alatt. De most aztán tényleg vegyétek komolyan a véleményemet. Ki látott már olyan vakvezetőt — ha közületek egyáltalán látott olyat valaki — hogy ne lett volna lengetésre méltó hosszúságú farka? — ezen Dorka kutya nevette el magát leghangosabban.

Az álnegatívnak szánt megjegyzések meglepő módon pozitíven sültek el. Ezek után két kisfiú önként bevállalta, hogy ők is magukra öltik a kutyahámot és a következőképpen járnak el: az egyikük a másikat bevezeti a kocsmába, ott vakkant egyet, majd szerepkört cserélnek, és így távoznak. Az első emberszabású kutyának útközben a kavics nagyon törte a talpát – mint tudhatjuk már, ami ebben az esetben a térdkalácsát jelentette, emiatt két lábra állt. Azon nyomban megkapta a magáét tőlem, hogy ő most nem cirkuszi kutya, hanem vakvezető!

Jut eszembe, az elején — talán nem véletlenül — elfelejtettem bemutatkozni. A majdnem becsületes nevem, a nem létező hivatalos kutya névtárban: Német Juhász Kutya. Természetesen a Kutya a keresztnevem, amelyet a következőképpen lehet becézni: Kutyi, Kutyus, Kutyuska és rendhagyó módban, Blöki. A szótárunkban szerepel egy ránk vonatkozó, a rászedettségre is utaló felháborodás is: a kutya mindenét!