Tízből tizenöt — zöld galléros

A Chute du Carbet trió nem más, mint Basse-Terre-sziget legvarázslatosabb szárazföldi természeti környezete. A Capesterre-Belle-Eau település főútvonaláról a vízesés felé leágazó aszfaltozott mellékutat nem jelzi tábla. Mivel onnan a nemzeti parkig tartó út hosszával nem voltunk tisztában, lendületesen elindultunk hegynek fölfelé. Banánültetvények között izzadtunk vagy éppen áztunk a permetező esőtől. A magas fűben kipányvázott bivalyok legeltek egyhangúan. Egy földre pottyant kókuszdiót megpróbáltam kettétörni. Előtte megráztam, némi kókusztej lötyögött benne. Jó erősen az aszfaltnak csaptam, de meg sem nyikkant. Mivel gyakran haladt el mellettünk személygépkocsi, ezért az útelágazásokban tisztában voltunk a követendő iránnyal. Egy óra elteltével egy félig-meddig bedöglött településhez érkeztünk: bolt, étterem végleg bezárva, a házak ablakán rács. Itt tudtuk meg, hogy további 7 kilométer van hátra. Ekkor nem lehettünk tisztában vele még, hogy a falu vége után válik igazán meredekké az aszfaltcsík. Számot vetettünk a további minimum 2 óra gyaloglással, és azt hozzáadva a pontos időhöz, a stoppolás mellett döntöttünk. Jól tettük. Francia anyuka kamaszlányával lettek a fuvarosaink. A mama nem azért taposott erőteljesen a gázpedálra, hogy száguldjon, hanem az út gyakori szuper meredeksége miatt. A napsütés, a telített páratartalom és a kaptató, ezen a szakaszon teljesen kiszívta volna az erőnket. Aki gyalogosan tartana felfelé, az első 500 métert követően stoppoljon.

A nemzeti park belépőjegyének ára 5,45 euró. Ami alapvetően fontos az egész területre vonatkoztatva, hogy lépcső fel és le. Sík terület errefelé nem létezik. Belegondolva kiépítésébe, nem lehetett egyszerű feladat. A bejárathoz közel mosdó várja a látogatókat. Az egyik helyiség mozgáskorlátozottak részére van fenntartva. Még a legkisebb mértékű mozgáskorlátozottság mellett sem szabad nekiindulni a parknak. A mosdó közelében van egy kitüntetett hely, ahonnét a három vízesésből a két legmagasabb látható:a telített páratartalom, a belógó faágak és a legfelső vízesés messzesége, komoly akadályt jelent a jó minőségű fotó elkészítésére. Útnak eredtünk. Tökéletes rálátás nyílt a lejjebb lévő erdőrészletekre. Mélyen bent jártunk a területen. Testközelből figyelhettük meg a fákat, virágokat. Kiváló alkalom a fatörzsek, a levelek, a virágok tapintására, és megillatozására. Az egyik fa törzséből több eltérő fajtájú parazitavirág nőtt ki. A szemkápráztató környezet ismét megbabonázta Katit. Ilyen gyönyörűséget nem láttam még — suttogta elhűlve. Éreztem, hogy telitalálat lett számára Guadeloupe, és élete végéig emlékezni fog rá. Tábla jelezte a közelben lévő második, 115 méter magas vízesés irányát, és a legmagasabban lévő, 120 méter magas harmadikét is, amelynek elérhetőségét 01:25-ben adta meg. A legalacsonyabban lévő első zuhatag magassága 20 méter, de egy földcsuszamlás miatt — tudomásom szerint — azóta nem látogatható. Elindultunk a legközelebbi vízesés felé. Lépcső és lépcső ezúttal is. Megint kezdett fogyni a türelem. A zuhatag közelében kialakított fotópontnál jeleztem Katinak, hogy én itt maradok, ő pedig egyedül menjen le a vízesés lábához.

Amikor visszatért hozzám rákérdeztem, hogy tízből hányast adna az egészre: tizenötöt adott rá. Mint kiemelte, nem csak a magasból szinte függőlegesen aláömlő zuhatag viszi a pálmát, hanem a végtelenségig buja trópusi környezet leírhatatlan fensége az igazán elbűvölő. A folyam vize kövek között hömpölyögve tart a harmadik katarakta felé. Azt is megtudhattam tőle, hogy a szikla tetején, ahonnét alázúdul a Carbet folyó árja, nincsenek növények. Visszasétáltunk a legmagasabb vízeséshez elvezető úthoz. Mivel a park területén egyetlen egy pad sincs, ezért hátizsákom esővédőjét hátsóm alá terítettem, és helyet foglaltam a gyökerek szélében. Jó utat kívántam a feleségemnek, aki pát intett.

Ezen a helyen a megszerezhető élmények 95 százaléka vizuális. Bárkiben felvetődhet a kérdés: Sajnáltam-e a nem látásból fakadó hátrányt? Nem, mégpedig azért nem, mert mégis csak itt lehettem. Ha sajnáltam volna, akkor a megszerzett élményt lenulláztam volna: bármilyen kis öröm is, öröm. Az engem érő hatások és benyomások összessége lesz az emlékem, kiegészülve Kati beszámolóival. Ezek hatékonysága pedig pontosan 100 százalékos.

Mivel fürge lábú leányzó a feleségem, ezért bíztam 3 órán belüli visszatérésében, de nem kellett várni rá annyit sem. Félórán belül rám köszönt, és kiderült: lelkesen elindult a megszámlálhatatlan számú lépcsősor tetejébe, és mindaddig gőzerővel tört felfelé, mígnem egy olyan falépcsősorhoz nem ért, amelynek vége — első ránézésre — egy emelettel a mennyország kapuja alatt érhetett véget. További lebeszélő jelként értékelte, hogy a lefelé tartó látogatók térdig csupa sarak voltak. Úgy gondolta, ennyit nem ér az egész. Az idő szorítását is figyelembe kellett vennie: bőven elmúlt 13 óra. Aki azt hiszi most, hogy csalódott volt, téved. Igaz, csak egy vízesést látott, de annak élményének foka 100 százalék volt: legfeljebb egy másik százast is behúzhatott volna mellé. A fenti zuhatagnak van egy fürdőmedencéje, de mivel szabadtéri vízben ő általában csak „bokáig” szokott fürödni, így ennek lehetőségének elmaradása nem döntötte romokba. Vettük a nem létező sátorfánkat, és elindultunk a nemzeti park kijárata felé. Útközben meg-megálltunk, és magunkba szívtuk a környezet kisugárzását. Mire kiértünk a parkolóba, eldöntöttük, stoppolni fogunk.

A legelöl álló autón jóval túlsétálva pozíciót fogtunk. Míg hátizsákjával bíbelődött Kati, addig az első érkező jármű sofőrjének felmutattam a fehér botot — először itt használtam fel ilyen célra — és beülhettünk hátulra.