184. TÍZBŐL KILENCSZER – üveggömb nélkül (2000)

Túl voltam a látásvesztés önálló feldolgozásán, és már kiegészültem a vakvezetővel – első kötetem megjelenésre várt. Pedagógus ismerősöm jelezte, hogy a család egyik távoli tagja épp most veszíti el a látását – tudnál segíteni neki?

A sorstárssá váló hölgy pár évvel fiatalabbnak bizonyult nálam – esetében a cukorbetegség nagyvonalú kezelése okozta a bibit. Lányával kiegészülve keresett fel a lakásomon. Túl voltunk a kapcsolatfelvétel nagyján, a lezáró szakasz következett:

– Ha akarod, hogy segítsek neked, szívesen teszem, de azt kérned kell. Folyamatosan azért fogok tenni, hogy minél előbb túllegyél a traumán, valamint minél gyorsabban és sokrétűbben önállósíthasd magad. Nem foglak babusgatni, mert nem az a cél, hanem a bajból való mihamarabbi kilábalás. Gyakran fogsz a francba kívánni magadban. Már most tudom, hogy tízből kilencszer nem fogod elhinni, hogy amit tanácsolok, az a javadat szolgálja. Mindig el fogom mondani, hogy én adott esetben mit és miért tettem úgy, ahogyan, de te azt szolgaian ne másold, hanem gondold át a hallottakat, és a gyakorlatot alakítsd a magad képére. Hetente kétszer felkereslek a lakásodon, így a lakókörnyezetedben lehetek hasznodra. Kéred a segítséget?

– Igen – válaszolta halkan.

Felálltam a fotelből, kezébe nyomtam a tartalék fehér botot – látásvesztés után évekig nem vettem kézbe, mert szégyelltem, aztán rájöttem, hasznavehető segédeszköz, a javamat szolgálja.

– Addig is, barátkozz meg a fehér bottal, hamarosan szükséged lesz rá az utcai közlekedés tanulásakor.

Először mégis mi szorultunk a segítségükre – a villamosmegállótól a hölgy lakásáig és a visszautat is meg kellett tanulnunk, Kicsivel. Első kihívás a három macska és a kutya őskonfliktusa volt – be kellett zárni a nyávogósokat az egyik szobába. Minden alkalmat azzal kezdtük, hogy ami a szívén-száján, kertelés nélkül mondja el. A magam részéről társalgás szintjén a látásvesztés tágabb és személyre szabott értelmezésével foglalkoztam – a magam meglátása, tapasztalata és példája alapján. Egyre többet tudtam meg róla, családjáról és az ismeretségi köréről – a későbbiekben ezek is jól jöhetnek.

A házimunka és a lakás ellátása rutin feladat egy nő számára, de elkélt a segítség: a lakást alkalmassá kellett tenni a vakos közlekedésre. Utána következtek: a takarítással kapcsolatos meglátások; a mosással kapcsolatos ötletek; a ruhatár átselejtezése; porfogók mellőzése. Lakáson belül az első nagyobb munka a konyhai rendszertan kialakítása lett. Kérdezte, hogy ezt meg azt hova tegye, én elmondtam az én szisztémámat és arra kértem, alakítsa ki a sajátját. Hamarosan a lakás összes ablaka kívül-belül csillogott. A fölöslegessé váló bútorokat idővel összehordtam a hálóba – oda, ahol addig a német juhász elől a macskáit elzárva tartotta.

Az önálló magabiztos utcai közlekedés elsajátítását tartom a legnagyobb kihívásnak – ezért igényeltem a vakvezetőt. A jóformán teljesen ismeretlen környezetben nem látva a sorstársat, a fehér bot használatára és a tájékozódásra megtanítani nem egyszerű feladat – szerencsére szeretem a kihívásokat. Mivel régóta élt a lakótelepen a hölgy, ezért fejében ott lehetett a környezet térképe, de ez sem olyan egyszerű. Mivel különböző szituációk alkalmával én is használtam a lépések számolásának gyakorlatát – pontosítás –, ezért erre is megtanítottam őt. Mindeközben kiderült, nem magabiztosak a lépései – néha megingott. Emiatt is javasoltam neki a vakvezetőt – a macskái miatt hallani sem akart róla. Viszont örömmel vettem tudomásul, hogy egy-két hónap múlva saját fehér botjával már önállóan is lemerészkedett az utcára – ez óriási tett volt a részéről!

Gyakran mesélt a ház előtt moccanatlanul parkoló szegény piros autójáról. Fejemben hamarosan összeállt a terv: add el a járgányt és árából vegyél számítógépet, mert általa ki tudsz teljesedni – ez is keményen megakadt a torkán. Sokat kellett győzködni, mire egyszer csak kibökte: volt autó, nincs autó. Nem voltam nagy számítástechnikai zseni, de a szerény ismereteimet ezen a téren is megosztottam vele. Karácsony előtt vásároltam egy modemet – E-mail forgalmazás –, mellyel megajándékoztam azzal a kitétellel, hogy ez nem karácsonyi ajándék.

A legnehezebb ügynek a vakvezető igénylése bizonyult. Mániákusan ragaszkodott a cicáihoz, azok biztonságáért – bár hetente több alkalommal is megtapasztalhatta, hogy a német juhász macskák helyett inkább kutyatápot eszik. Nagy sokára mégis beadta az igénylést – a hozzá szükséges dokumentumot én hoztam a szövetségből. Egyszer csak hallom tőle, hogy felhívták a csepeli Vakvezető Kutyakiképző iskolából, hogy van egy visszaadott kutyájuk, és felajánlották neki – ezt ő kapásból visszautasította. Amit ezért kapott tőlem, nem tette zsebre. Mondtam én mindent neki, csak szépet nem – nem hazudtoltam meg előre beígért önmagamat. E téren továbbra is szerencséje volt – hamarosan mehetett Csepelre a vakvezetővel közlekedést tanulni. Meg lett a kutya, amely szintén a tápot részesítette előnybe. Gazdája kedvencévé vált, és vele magabiztosabban közlekedett – de akadtak gondjai is. Nekem is egy évre volt szükségem ahhoz, hogy összeszokjunk a szukával – addigra kiismertük és elfogadtuk egymást olyannak, amilyen.

Volt egy hatalmas előnye annak, hogy én nem látva mindig elmentem hozzá, ez pedig a hitelesség. Az is a javára vált, hogy nem babusgattam – ezzel elkerülhette a magába fordulást, az önsajnálatot. A lehetőségeihez képest aktívnak kellett lennie, mert én diktáltam a tempót. Általa sikerült megbizonyosodnom arról, hogy nem csak saját magamat voltam képes rehabilitálni, hanem a saját tapasztalataim megosztásával képes vagyok másnak hasznavehetőt átadni – ez fontos pillanata volt az életemnek.

Hogy a fentiekben vázlatosan ismertetett folyamatok közül épp melyiknél tartottunk, nem tudom, de egyszer csak váratlanul elém állt a sorstárs:

– Tízből kilencszer valóban nem hittem el, hogy amit javasolsz, az az előnyömre fog válni, de mindig igazad volt.