184. TÍZBŐL
KILENCSZER — üveggömb nélkül (2000.)
Túl voltam a
látásvesztés önálló feldolgozásán, és már kiegészültem a vakvezetővel — első
kötetem megjelenésre várt. Pedagógus ismerősöm jelezte, hogy a család egyik
távoli tagja épp most veszíti el a látását — tudnál segíteni neki?
A sorstárssá váló
hölgy pár évvel fiatalabbnak bizonyult nálam — esetében a cukorbetegség
nagyvonalúan kezelése okozta a bibit. Lányával kiegészülve keresett fel a
lakásomon. Túl voltunk a kapcsolatfelvétel nagyján, a lezáró szakasz
következett:
— Ha akarod, hogy
segítsek neked, szívesen teszem — de azt kérned kell. Folyamatosan azért fogok
tenni, hogy minél előbb túllegyél a traumán, valamint
minél gyorsabban és sokrétűbben önállósíthasd magad. Nem foglak babusgatni,
mert nem az a cél, hanem a bajból való mihamarabbi kilábalás. Gyakran fogsz a francba kívánni magadban. Már most tudom, hogy tízből
kilencszer nem fogod elhinni, hogy amit tanácsolok, az a javadat szolgálja.
Mindig el fogom mondani, hogy én adott esetben mit és miért tettem úgy, ahogyan,
de te azt szolgaian ne másold, hanem gondold át a hallottakat, és a gyakorlatot
alakítsd a magad képére. Hetente kétszer felkereslek a lakásodon, így a lakókörnyezetedben
lehetek a javadra.
—
Kéred a
segítséget?
— Igen — válaszolta
halkan.
Felálltam a fotelből,
kezébe nyomtam a tartalék fehér botot — látásvesztés után évekig nem vettem
kézbe, mert szégyelltem, aztán rájöttem, hasznavehető segédeszköz, a javamat
szolgálja.
—
Addig is
barátkozz meg a fehér bottal, hamarosan szükséged lesz rá az utcai közlekedés
tanulásakor.
Először mégis mi
szorultunk a segítségükre — a villamosmegállótól a hölgy lakásáig és a
visszautat is meg kellett tanulnunk, Kicsivel. Első kihívás a három macska és a
kutya őskonfliktusa volt — az egyik szobába be lettek zárva a nyávogósok.
Minden alkalommal azzal kezdtünk, hogy ami a
szívén-száján, kertelés nélkül mondja el. A magam részéről társalgás szintjén a
látásvesztés tágabb és személyre szabott értelmezésével foglalkoztam — a magam
meglátása, tapasztalata és példája alapján. Egyre többet tudtam meg róla,
családjáról és az ismeretségi köréről — a későbbiekben ezek is jól jöhetnek.
A házi munka és a
lakás ellátása rutin feladat egy nő számára, de elkélt a segítség: a lakást
alkalmassá kellett tenni a vakos közlekedésre. Utána következtek: a
takarítással kapcsolatos meglátások; a mosással kapcsolatos ötletek; a ruhatár
átselejtezése; porfogók mellőzése. Lakáson belül az első nagyobb munka a
konyhai rendszertan kialakítása lett. Kérdezte, hogy ezt meg azt hova tegye, én
elmondtam az én szisztémámat és arra kértem, alakítsa ki a sajátját. Hamarosan
a lakás összes ablaka kívül-belül csillogott. A fölöslegessé váló bútorokat
idővel összehordtam a hálóba — oda, ahol addig a német juhász elől a macskáit
elzárva tartotta.
Az önálló magabiztos
utcai közlekedés elsajátítását tartom a legnagyobb kihívásnak — ezért
igényeltem a vakvezetőt. Egy jóformán teljesen ismeretlen környezetben nem
látva egy sorstársat a fehér bot használatára és a tájékozódásra megtanítani
nem egyszerű feladat — szerencsére szeretem a kihívásokat. Mivel régóta élt a
lakótelepen a hölgy, ezért fejében ott lehetett a környezet térképe, de ez sem
olyan egyszerű. Mivel különböző szituációk alkalmával én is használtam a
lépések számolásának gyakorlatát — pontosítás — ezért erre is megtanítottam őt.
Mindeközben kiderült, nem magabiztosak a lépései — néha megingott. Emiatt is
javasoltam neki a vakvezetőt — a macskái miatt hallani sem akart róla. Viszont
örömmel vettem tudomásul, hogy egy-két hónap múlva saját fehér botjával már
önállóan is lemerészkedett az utcára — ez óriási tett volt a részéről!
Gyakran mesélt a ház
előtt moccanatlanul parkoló szegény piros autójáról. Fejemben hamarosan
összeállt a terv: add el a járgányt és árából vegyél számítógépet, mert általa
ki fogsz tudni teljesedni — ez is keményen megakadt a torkán. Sokat kellett
győzködni mire egyszer csak kibökte: volt autó, nincs autó. Nem voltam nagy
számítástechnikai zseni, de a szerény ismereteimet ezen a téren is megosztottam
vele. Karácsony előtt vásároltam egy modemet — E-mail
forgalmazás — mellyel megajándékoztam azzal a kitétellel, hogy ez nem
karácsonyi ajándék.
A legnehezebb ügynek
a vakvezető igénylése bizonyult. Mániákusan ragaszkodott a cicáihoz, azok
biztonságáért — bár hetente több alkalommal is megtapasztalhatta, hogy a német
juhász macskák helyett inkább kutyatápot eszik. Nagy sokára mégis beadta az
igénylést — a hozzá szükséges dokumentumot én hoztam a szövetségből. Egyszer
csak hallom tőle, hogy felhívták a csepeli Vakvezető kutyakiképző iskolából,
hogy van egy visszaadott kutyájuk, és felajánlották neki — ezt ő kapásból
visszautasította. Amit ezért kapott tőlem, nem tette zsebre. Mondtam én mindent
neki, csak szépet nem — nem hazudtoltam meg előre beígért önmagamat. E téren
továbbra is szerencséje volt — hamarosan mehetett Csepelre a vakvezetővel
közlekedést tanulni. Meg lett a kutya, mely szintén a tápot részesítette
előnybe. Gazdája kedvencévé vált és vele magabiztosabban közlekedett — de
akadtak vele gondjai is. Nekem is egy évre volt szükségem ahhoz, hogy
összeszokjunk a szukával — addigra kiismertük és elfogadtuk egymást olyannak,
amilyen.
Volt egy hatalmas
előnye annak, hogy én nem látva mindig elmentem hozzá, ez pedig a hitelesség.
Az is a javára vált, hogy nem babusgattam — vele elkerülhette a magába
fordulást, az önsajnálatot. A lehetőségeihez képest aktívnak kellett lennie,
mert én diktáltam a tempót. Általa sikerült megbizonyosodnom róla, hogy nem csak
saját magamat voltam képes rehabilitálni, hanem a saját tapasztalataim
megosztásával azt képes vagyok másnak hasznavehetően átadni — ez fontos
pillanata volt az életemnek.
Hogy a fentiekben
vázlatosan ismertetett folyamatok közül épp melyiknél tartottunk, nem tudom, de
egyszer csak váratlanul elém állt a sorstárs:
— Tízből kilencszer
valóban nem hittem el, hogy amit javasolsz nekem, az előnyömre fog válni, de
mindig igazad volt.