Vidám napot / tiszteletre méltó...,

A mennyország kapuja.

Két szálon futó történet következik: torz árnyjáték. Hol volt, hol nem volt, volt egyszerre két atyánkfia. Egyikőjük egy a Kárpátok országának papucsférj uralkodója: barnamedve bundával bélelt nagykabátján golyó ütötte lyuk az ítélethirdetés után. Másik atyánkfia, a rengeteg ország egyik templomának — nem kőbe vésett — alászolgája a dicsőséges úrnak. Amilyen távol éltek egymástól országon belül, vallott hitük is olyan messze eshetett a másikétól. Mégis, mindkettőjük végső célja, a saját magára kalibrált mennyország fényes kapuján való dicsőséges bebocsájtás távoli beteljesedése. Első atyánkfia esetében elárultam már, hogy az ország kormányosa a fény kapuja előtt, egy ólomgolyó ütötte lyukas téli kabátban volt kénytelen megjelenni. A másik díszpinttyel harminc éve találkozhattam utoljára, és mivel ő már akkor elmúlhatott hatvan éves, azóta szemhéját valószínűleg örökre lefoghatta valaki.

A tiszteletre méltó egy aprócska falu könnyen lajstromba vehető lélekszámú népének lelki atyamestere volt. Mindjárt az elején leszögezem: mindössze egyszer találkozhattam vele személyesen — de róla több háttér információt is megosztottak velem, az őt közvetlen közelről ismerő személyek. A faluban kiszállva az autóból sült- vagy rántott hús illata nem csapta meg az orromat. Beléptünk a rezidenciára. Egymással szemben állva üdvözölhettük egymást: mindketten úgy köszöntöttük a másikat, ahogyan máskor máshol másokat szoktunk. Csendes szemlélője maradtam a fejleményeknek: vagy húsz rokonféle gyűlt egybe. Mivel a cölibátus testet és lelket gyötrő nyomasztó terhe alá tartozott egyházilag a tiszteletre méltó, ezért az ő itt lévő családtagjai vagy nyájtöredék a házvezető nője révén adatott meg a számára. A hatalmas, gazdagon terített „terülj, terülj asztalkám” felé terelt minket ájtatosan a tiszteletre méltó. Elérkezett a fényes pillanat: méltóságteljesen körbenézett rajtunk, együgyű porszemeken:

— Hálát adok az úrnak, hogy újra együtt lehetünk, és a bőség asztala mellett ülhetünk le közösen... — kezdhette valahogyan ekként.

Én pedig ezt gondoltam akkor — mégpedig nagyon csendesen — távol áll tőlem a papi hivatás földi halandó számára kiismerhetetlen, szerteágazó ága-boga. A falu sok nincstelen szegény embere, akiknek többször korgott a gyomra, mintsem ahányszor napjában álomra hajthatták a fejüket, amikor beállítottak volna hozzám — mint ahogyan a tiszteletre méltóhoz tették: néhány darab tojással, megkopasztott gebe csirkével, kanna tejjel, csomag pörkölt kávéval, egy pár kolbásszal — és ki tudja még, hogy mi minden boltban egyáltalán nem kapható ínyencséggel — én így tettem volna a helyében. — Köszönöm a kosárban lévő falatokat kedves Marika néni, de tudom, hogy maguknak is bőven elkél otthon az eledel a sok éhes gyermekszáj miatt is, és bár én ezt most jelképesen átveszem Öntől, de egyúttal vissza is adom, Krisztus áldásával! Számomra ez a tett sokkalta többet hozott volna a személyes konyhára, mintsem bármilyen más verzió. De egyet lépjünk tovább a rögös úton.

Az étkezéshez történő leülés előtt „hivatalból” keresztet vetett a tiszteletre méltó — szemét lesütve tette. Életem során sok keresztet nem hánytam magamra — még keveset sem — hát tettem, ahogy tettem (manapság ilyen esetben a kezem már nem mozdulna). Mint pár hónappal később kiderült, a tiszteletre méltó lesütött szemmel is képes volt oldalvást rám tekinteni, mert a keresztvetés mértani hibáját szóvá tette a rokonlátogatás viszonzásakor. Csak most gondolkodtam el rajta, hogy milyen nagy szerencse az életemben, hogy mondjuk nem kétszáz évvel régebbi az eset, mert akkor akár „pokolfajzatnak” is kikiálthatott volna a templomban.

Tudomásom nincs róla, hogy miként vélekedhetett a hitetlenségemről, de nekem akad némi meglátásom az övével kapcsolatban. Tény, hogy ebben az országban akkoriban a terhesség megszakítást törvény tiltotta. Csak vajákos asszonyokkal, titokban lehetett magzatelhajtatást elvégeztetni. Aközben a higiéniás feltételek is alaposan csorbulhattak, és a törvény szigorú pallosa is ott lebegett vészjóslóan a részt vevők feje fölött. A tiszteletre méltó házvezető nője hétszer lett állapotos a cölibátus terhe alatt nyöszörgő lelkipásztor gerjedelmétől, és ugyanannyiszor kényszerült titkolt magzatelhajtásra. Én ezzel úgy voltam: ha szeretek vagy legalábbis kedvelek egy fehérnépet, az első ilyenféle „baleset” után már jobban odafigyelnék a részletekre. Aki pedig nem így cselekszik, az — szó szerint véve — semmibe nem veszi a másikat. Továbbá: az emberiség ellenes cölibátus hatálya rám nem vonatkozik, rá viszont keményen áll!

De ennél sokkal hétköznapibb problémák is nehezítették a tiszteletre méltó mindennapjait. Keservesen panaszolta, hogy napjában háromszor is megfordul a hideg szentélyben, és a sok térdre ereszkedésben megfáradt térdei egyre kevésbé viselik eme sanyarú megpróbáltatásokat. Én pedig akként voltam ezzel, hogy őt senki nem kényszerítette vasvillával se a szószék magasába. Nyugodtan felhagyhatott volna a kemény fizikai igénybevétellel járó szakmájával, és helyette beállhatott volna pl. buszsofőrnek vagy konzervgyári munkásnak.

Élete legnagyobb tettét az jelentette az óraadó pásztornak, hogy amikor Párizsban járva felért az Eiffel-torony tetejébe, ott Versailles felé fordulva egy nagyot köpött... — ez jó mulatság, férfi munka volt

Lassacskán nyugovóra térek a téma kapcsán. A tiszteletre méltó ekként adta tudtunkra az esti lefekvés előtti, önmagára szabott szertartást: — Lefekvés előtt minden este meggyónom a napi bűneimet, és utána nyugodtan álomra hajtom a fejem! — Mindig jót alszom!

Nincs varázsgömböm — hozzá dukáló varázsimákat sem ismerek. Kártyát nem vetek — még jóslás céljából sem. De nincs is rájuk szükség: ugye?