Tisztánlátás

A házaspárnak két gyermeke született, de még a felsőbe lépett nagyobb lány sem volt tisztában a lakáson belüli szülői különélés tényével. Gördültek a napok, számolatlanul sorolódtak a hetek és hónapok. A repedező falú biztonság lassanként természetes létformájává vált a családtagoknak, legfeljebb a megnyúlt savanyú ábrázatok árulkodtak róla. De hát ki mászkál az utcán örökké széles vigyorral az arcán?

A nagyobb lány szemérmesen kezdett ismerkedni a virágszálba szökkenés fuvallatával, de ettől még sokáig gyerek marad a gyerek. . Ha a késő délutáni főzéshez hiányzott valami a konyhából, az anyai kérésre már csak dacból is elhúzta a szája szélét:

— Igazán leszaladhatnál egy pohár tejfölért, meg egy tasak babérlevélért — máskülönben hogyan is tehetnék elétek krumplifőzeléket vacsorára?

Ha ment, ment, ha nem, akkor is akadt valami az éhes fogak alá.

A házi bonyodalmakat tovább fokozta a szemüvegviselés kérdése. Az iskolatábla hibátlan leolvasásához elkélt volna már, de ahányszor szóba került, mindig nyoma veszett. Ez a kutya macska párharc is napi rutinná vált. Láthatatlan gőzt eregettek a koponyák. A szülők előtt nem válhatott világossá, hogy a dac vagy az esetleges iskolai csúfolódás tett-e véglegesen keresztbe a témának.

Fordult a kocka: a kislány pálfordulását nem tudta hova tenni, az édesanya. Kérésére már papírcetlire kellett összeírnia a konyhából hiányzó áruféleségeket. Hiába kérdezte csemetéjétől, annak csak az egyre kevésbé megnyúlt arca árulhatott volna el valamit a változás okáról, ha megkeseredettségében feltűnt volna neki. Néha két szatyorral tért haza a bevásárlásból — ez feltűnt a pedagógus papának is, de ő inkább örült a pozitív fejleménynek, mintsem feszegette volna a témát: ha szép lassan olvadni kezd a hó, a föld pedig fokozatosan magába nyeli az éltető vizet, akkor nem lesz sár.

Feltűnő élénkséggel lépett be az élelmiszerüzletbe, a kiskamasz. Kosarat kapott a kezébe és rutinszerűen körbenézett, mintha szemével keresne valakit. Mosolyféle suhant át az arcán:

— Szeretném ha segítenél a bevásárlásban — mondta kedvesen, és a kezében lévő cetlit átnyújtotta az előtte álló bolti alkalmazottnak. A napot színesítő közjáték a nála tizenöt évvel idősebb szemüveges férfinek is kedvére volt. Lassanként megindult a szó közöttük. A kislány hárította az olykor nagy bevásárlásra vonatkozó kérdés jogosságát. Az áruféleségek összeszedésekor a kosár a fehér köpenyes férfi kezét húzta, a kevésbé hihető válasz hallatán néha megcsóválta a fejét: a fokozatos hóolvadás és a lágy napsugarak a kora tavaszi rét arcára nyíló virágok képében csalnak mosolyt.

Enyhén fellélegeztek a szülők. Egy gonddal kevesebb, de ettől mit sem változott a kettőjük között fennálló ellentmondásos viszony. Mintha nyitottabbá vált volna a lányuk, de a sündisznó tüskék is előkerültek, ha szükségét érezte. Mindezt a változó kornak tudták be, vagy akarták betudni. Tudatosult a szerepjáték lényege, a bolti dolgozónál. Kiválasztottá vált, kedvére lett és ha rátalált a gyermek, örömforrásnak készségesen állt rendelkezésére.

Záróra előtt fél órával jelent meg édesanyjával, a kislány. Közös bevásárlás vette kezdetét. Telt a kosár, amikor a raktár felől az eladótérben megjelent a szemüveges férfi. A gyermek súgott valamit az anyjának. Már hármasban beszélgettek. Hiába idézte fel emlékezetében az anya arcát, ismeretlen maradt előtte, mintha sosem látta volna még. Feltűnt a nő merevsége, de az is, hogy a párbeszéd közben el-elmosolyogta magát. Eközben a kislány meleg barna szeme mágnesként tapadt a szemüveges férfira. Füle mohón itta a szavakat és arca ragyogott, mint a napsugár. Szóba került a kislány kártyanaptár-gyűjtő szenvedélye. Kapott az alkalmon a kiválasztott, és mint eme hóbort egykori lelkes elkövetője, felajánlotta a félretett több száz példányból álló gyűjteményét — ekkor első ízben elnevette magát a kiskamasz. Témaként elősorolódott a szemüvegviselés aktuális kérdése is. Hivatkozva az orrán lévő mására, győzködni kezdte kis barátnőjét, utalva annak fontosságára. Mindez jól érzékelhetően a kislány arcáról a rajta elterülő mosolyt lehervasztotta.

— Ha megígéred, hogy viselni fogod, holnap hozom a kártyanaptárakat! — hangzott el.

Megnyúlt a gyermek arca és ráköltözött a savanyúság. Magába roskadva állt szomorúan, majd meglepő határozottsággal kijelentette:

— Akkor nem kell!

Olyan betege lett a szégyenteljes felsülésnek a férfi, hogy alig-alig aludt éjszakánként. A helyénvaló megoldáson agyalt egyfolytában. Beletelt egy hét is, mire a fejében kezdett derengeni az alagút vége.

A boltba belépő kiskamasz – szokása szerint – mosolyogva odalépett a szemüveges férfihez, kezében az elmaradhatatlan papirossal.

– Szeretnék valamit mondani neked — kezdte kissé összeszorult torokkal, a kiválasztott.

– Bármikor bejöhetsz vásárolni, de engem máskor ne keress meg – és sarkon fordult, aközben még láthatta a gyermek arcáról lehervadó mosolyt és a helyére odatelepedett búbánatot.

Nagyon nehezére esett ezt megtenni, de egyben reménykedett is.

Alig telt el pár óra. A délutáni erős forgalom miatt besegített a csemegepultnál. Mérlegre tette a soron lévő vacsorára szánt felvágottat, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt. Fejét minden ok nélkül felemelte és egy teljesen érdektelen irányba elnézett. A polcsorok merőlegesen álltak a csemegepultra. Az egyik gondolasor végében ott állt a kislány. Arca csupa mosoly, és orrán ott virított a szemüveg!

Leírhatatlan örömöt érzett ekkor, a kiválasztott. Egyszeriben felragyogott az ő arca is, és nem törődve a sorban álló vásárlókkal, odahívta magához a frissiben kinyílt virágszálat. Nem jött, röpült! Olyan boldog volt, hogy nem madarat, de a világ összes madarát megfogta volna a kedvéért.

– Milyen jól áll a szemüveg! – vigyorogta a képébe. Szebb vagy, mint nélküle!