Tisztánlátás
A házaspárnak két gyermeke született, de még a felső
tagozatba lépő nagyobbik lány sem volt tisztában a lakáson belüli szülői
különélés tényével. Gördültek a napok, számolatlanul sorakoztak a hetek és
hónapok. A repedező falú biztonság lassanként a családtagok természetes
létformájává vált, legfeljebb a megnyúlt,
savanyú ábrázatok árulkodtak a
feszültségről. De hát ki mászkál az utcán örökké széles vigyorral az arcán?
A nagyobbik lány szemérmesen kezdett ismerkedni a kamaszkor
első fuvallataival, de ettől még sokáig gyerek marad a gyerek. Ha a késő
délutáni főzéshez hiányzott valami a konyhából, az anyai kérésre már csak
dacból is elhúzta a szája szélét:
– Igazán leszaladhatnál egy pohár tejfölért meg egy tasak
babérlevélért! Máskülönben hogyan is tehetnék elétek krumplifőzeléket
vacsorára?
Ha ment, ment, ha nem, akkor is akadt valami az éhes fogak
alá.
A házi bonyodalmakat tovább fokozta a szemüvegviselés
kérdése. Az iskolai tábla hibátlan leolvasásához elkélt volna már, de ahányszor
szóba került, mindig nyoma veszett. Ez a kutya-macska párharc is a napi rutin
részévé vált. Láthatatlan gőzt eregettek a koponyák. A szülők előtt nem
válhatott világossá, hogy a dac vagy az esetleges iskolai csúfolódás állt-e
végleg a dolog útjába.
Aztán fordult a kocka: a kislány pálfordulását nem tudta
hova tenni az édesanya. Kérésére már papírcetlire kellett összeírnia a
konyhából hiányzó áruféleségeket. Hiába kérdezte csemetéjétől, annak csak az
egyre kevésbé megnyúlt arca árulhatott volna el valamit a változás okáról – ha
az anyának a saját megkeseredettségében
feltűnt volna a dolog. Néha két
szatyorral tért haza a bevásárlásból. Ez feltűnt a pedagógus papának is, de ő
inkább örült a pozitív fejleménynek, semmint feszegette volna a témát: ha szép
lassan olvadni kezd a hó, a föld pedig fokozatosan magába nyeli az éltető
vizet, akkor nem lesz sár.
Feltűnő élénkséggel lépett be az élelmiszerüzletbe a
kiskamasz. Kosarat vett a kezébe, és rutinszerűen körbenézett, mintha a
szemével keresne valakit. Mosolyféle suhant át az arcán:
– Szeretném, ha segítenél a bevásárlásban – mondta kedvesen,
és a kezében lévő cetlit átnyújtotta az előtte álló bolti alkalmazottnak.
A napot színesítő közjáték a nála tizenöt évvel idősebb,
szemüveges férfinek is kedvére volt. Lassanként megindult a szó közöttük. A
kislány hárította a túl gyakori bevásárlásokra vonatkozó kérdéseket. Az áruk
összeszedésekor a kosár a fehér köpenyes férfi kezét húzta; a lány kevésbé
hihető válaszait hallva a férfi néha megcsóválta a fejét. A fokozatos hóolvadás
és a lágy napsugarak végül a kora tavaszi rét virágaihoz hasonló mosolyt rajzoltak
az arcokra.
Enyhén fellélegeztek a szülők. Egy gonddal kevesebb, de
ettől mit sem változott a kettőjük között fennálló, ellentmondásos viszony.
Mintha nyitottabbá vált volna a lányuk, de a sündisznótüskék is előkerültek, ha
szükségét érezte. Mindezt a változó kornak tudták be – vagy akarták betudni.
Tudatosult a szerepjáték lényege a bolti dolgozóban is: kiválasztottá vált, a
kislány kedvét lelte benne, és ha rátalált a gyermek, ő örömforrásként
készségesen állt a rendelkezésére.
Záróra előtt fél órával jelent meg édesanyjával a kislány.
Közös bevásárlás vette kezdetét. Telt a kosár, amikor a raktár felől az
eladótérben megjelent a szemüveges férfi. A gyermek súgott valamit az anyjának,
és már hármasban beszélgettek. Hiába idézte fel emlékezetében az anya arcát, a
férfi számára ismeretlen maradt, mintha sosem látta volna még. Feltűnt a nő
merevsége, de az is, hogy a párbeszéd közben el-elmosolyodta magát. Eközben a
kislány meleg, barna szeme mágnesként tapadt a szemüveges férfira. Füle mohón
itta a szavakat, az arca pedig ragyogott, mint a napsugár. Szóba került a
kislány kártyanaptár-gyűjtő szenvedélye is.
Kapott az alkalmon a kiválasztott, és mint e hóbort egykori
lelkes elkövetője, felajánlotta a félretett, több száz példányból álló
gyűjteményét – ekkor első ízben elnevette magát a kiskamasz. Témaként előkerült
a szemüvegviselés aktuális kérdése is. Hivatkozva az orrán lévő sajátjára,
győzködni kezdte kis barátnőjét, utalva annak fontosságára. Ez azonban
láthatóan lehervasztotta a mosolyt a kislány arcáról.
– Ha megígéred, hogy viselni fogod, holnap hozom a
kártyanaptárakat! – hangzott el az ígéret.
Megnyúlt a gyermek arca, és ráköltözött a savanyúság. Magába
roskadva állt szomorúan, majd meglepő határozottsággal kijelentette:
– Akkor nem kell!
Olyan betege lett a szégyenteljes felsülésnek a férfi, hogy
alig-alig aludt éjszakánként. A helyénvaló megoldáson agyalt egyfolytában.
Beletelt egy hétbe is, mire a fejében kezdett derengeni az alagút vége.
A boltba belépő kiskamasz – szokása szerint – mosolyogva
odalépett a szemüveges férfihez, kezében az elmaradhatatlan papirossal.
– Szeretnék valamit mondani neked – kezdte kissé
összeszorult torokkal a kiválasztott. – Bármikor bejöhetsz vásárolni, de engem
máskor ne keress meg! Ezzel sarkon fordult. Közben még láthatta a gyermek
arcáról lehervadó mosolyt és a helyére odatelepülő búbánatot. Nagyon nehezére
esett ezt megtenni, de
egyben reménykedett is.
Alig telt el pár óra. A délutáni erős forgalom miatt a férfi
besegített a csemegepultnál. Mérlegre tette a soron lévő, vacsorára szánt
felvágottat, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt. Fejét minden ok nélkül
felemelte, és egy teljesen érdektelen irányba nézett. A polcsorok merőlegesen
álltak a csemegepultra. Az egyik sor végében ott állt a kislány. Arca csupa
mosoly volt, és az orrán ott virított a szemüveg!
Leírhatatlan örömöt érzett ekkor a kiválasztott. Egyszeriben
felragyogott az ő arca is, és nem törődve a sorban álló vásárlókkal, odahívta
magához a frissiben kinyílt virágszálat. Nem jött, röpült! Olyan boldog volt,
hogy nem egy madarat, de a világ összes madarát megfogta volna a kedvéért.
– Milyen jól áll a szemüveg! – vigyorgott rá. – Szebb vagy,
mint nélküle!