Tisztánlátás

A házaspárnak két gyermeke született, de még a felső tagozatba lépő nagyobbik lány sem volt tisztában a lakáson belüli szülői különélés tényével. Gördültek a napok, számolatlanul sorakoztak a hetek és hónapok. A repedező falú biztonság lassanként a családtagok természetes létformájává vált, legfeljebb a megnyúlt,

savanyú ábrázatok árulkodtak a feszültségről. De hát ki mászkál az utcán örökké széles vigyorral az arcán?

A nagyobbik lány szemérmesen kezdett ismerkedni a kamaszkor első fuvallataival, de ettől még sokáig gyerek marad a gyerek. Ha a késő délutáni főzéshez hiányzott valami a konyhából, az anyai kérésre már csak dacból is elhúzta a szája szélét:

– Igazán leszaladhatnál egy pohár tejfölért meg egy tasak babérlevélért! Máskülönben hogyan is tehetnék elétek krumplifőzeléket vacsorára?

Ha ment, ment, ha nem, akkor is akadt valami az éhes fogak alá.

A házi bonyodalmakat tovább fokozta a szemüvegviselés kérdése. Az iskolai tábla hibátlan leolvasásához elkélt volna már, de ahányszor szóba került, mindig nyoma veszett. Ez a kutya-macska párharc is a napi rutin részévé vált. Láthatatlan gőzt eregettek a koponyák. A szülők előtt nem válhatott világossá, hogy a dac vagy az esetleges iskolai csúfolódás állt-e végleg a dolog útjába.

Aztán fordult a kocka: a kislány pálfordulását nem tudta hova tenni az édesanya. Kérésére már papírcetlire kellett összeírnia a konyhából hiányzó áruféleségeket. Hiába kérdezte csemetéjétől, annak csak az egyre kevésbé megnyúlt arca árulhatott volna el valamit a változás okáról – ha az anyának a saját megkeseredettségében

feltűnt volna a dolog. Néha két szatyorral tért haza a bevásárlásból. Ez feltűnt a pedagógus papának is, de ő inkább örült a pozitív fejleménynek, semmint feszegette volna a témát: ha szép lassan olvadni kezd a hó, a föld pedig fokozatosan magába nyeli az éltető vizet, akkor nem lesz sár.

Feltűnő élénkséggel lépett be az élelmiszerüzletbe a kiskamasz. Kosarat vett a kezébe, és rutinszerűen körbenézett, mintha a szemével keresne valakit. Mosolyféle suhant át az arcán:

– Szeretném, ha segítenél a bevásárlásban – mondta kedvesen, és a kezében lévő cetlit átnyújtotta az előtte álló bolti alkalmazottnak.

A napot színesítő közjáték a nála tizenöt évvel idősebb, szemüveges férfinek is kedvére volt. Lassanként megindult a szó közöttük. A kislány hárította a túl gyakori bevásárlásokra vonatkozó kérdéseket. Az áruk összeszedésekor a kosár a fehér köpenyes férfi kezét húzta; a lány kevésbé hihető válaszait hallva a férfi néha megcsóválta a fejét. A fokozatos hóolvadás és a lágy napsugarak végül a kora tavaszi rét virágaihoz hasonló mosolyt rajzoltak az arcokra.

Enyhén fellélegeztek a szülők. Egy gonddal kevesebb, de ettől mit sem változott a kettőjük között fennálló, ellentmondásos viszony. Mintha nyitottabbá vált volna a lányuk, de a sündisznótüskék is előkerültek, ha szükségét érezte. Mindezt a változó kornak tudták be – vagy akarták betudni. Tudatosult a szerepjáték lényege a bolti dolgozóban is: kiválasztottá vált, a kislány kedvét lelte benne, és ha rátalált a gyermek, ő örömforrásként készségesen állt a rendelkezésére.

Záróra előtt fél órával jelent meg édesanyjával a kislány. Közös bevásárlás vette kezdetét. Telt a kosár, amikor a raktár felől az eladótérben megjelent a szemüveges férfi. A gyermek súgott valamit az anyjának, és már hármasban beszélgettek. Hiába idézte fel emlékezetében az anya arcát, a férfi számára ismeretlen maradt, mintha sosem látta volna még. Feltűnt a nő merevsége, de az is, hogy a párbeszéd közben el-elmosolyodta magát. Eközben a kislány meleg, barna szeme mágnesként tapadt a szemüveges férfira. Füle mohón itta a szavakat, az arca pedig ragyogott, mint a napsugár. Szóba került a kislány kártyanaptár-gyűjtő szenvedélye is.

Kapott az alkalmon a kiválasztott, és mint e hóbort egykori lelkes elkövetője, felajánlotta a félretett, több száz példányból álló gyűjteményét – ekkor első ízben elnevette magát a kiskamasz. Témaként előkerült a szemüvegviselés aktuális kérdése is. Hivatkozva az orrán lévő sajátjára, győzködni kezdte kis barátnőjét, utalva annak fontosságára. Ez azonban láthatóan lehervasztotta a mosolyt a kislány arcáról.

– Ha megígéred, hogy viselni fogod, holnap hozom a kártyanaptárakat! – hangzott el az ígéret.

Megnyúlt a gyermek arca, és ráköltözött a savanyúság. Magába roskadva állt szomorúan, majd meglepő határozottsággal kijelentette:

– Akkor nem kell!

Olyan betege lett a szégyenteljes felsülésnek a férfi, hogy alig-alig aludt éjszakánként. A helyénvaló megoldáson agyalt egyfolytában. Beletelt egy hétbe is, mire a fejében kezdett derengeni az alagút vége.

A boltba belépő kiskamasz – szokása szerint – mosolyogva odalépett a szemüveges férfihez, kezében az elmaradhatatlan papirossal.

– Szeretnék valamit mondani neked – kezdte kissé összeszorult torokkal a kiválasztott. – Bármikor bejöhetsz vásárolni, de engem máskor ne keress meg! Ezzel sarkon fordult. Közben még láthatta a gyermek arcáról lehervadó mosolyt és a helyére odatelepülő búbánatot. Nagyon nehezére esett ezt megtenni, de

egyben reménykedett is.

Alig telt el pár óra. A délutáni erős forgalom miatt a férfi besegített a csemegepultnál. Mérlegre tette a soron lévő, vacsorára szánt felvágottat, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt. Fejét minden ok nélkül felemelte, és egy teljesen érdektelen irányba nézett. A polcsorok merőlegesen álltak a csemegepultra. Az egyik sor végében ott állt a kislány. Arca csupa mosoly volt, és az orrán ott virított a szemüveg!

Leírhatatlan örömöt érzett ekkor a kiválasztott. Egyszeriben felragyogott az ő arca is, és nem törődve a sorban álló vásárlókkal, odahívta magához a frissiben kinyílt virágszálat. Nem jött, röpült! Olyan boldog volt, hogy nem egy madarat, de a világ összes madarát megfogta volna a kedvéért.

– Milyen jól áll a szemüveg! – vigyorgott rá. – Szebb vagy, mint nélküle!