Testét veszítő szellemiség

Elérkezett az emberölés vádjával indult per utolsó napja. A bíró szájából elhangzott a jogerős ítélet: a vádlott nem bűnös az ellene felhozott gyilkosság vádjában. Az áldozat hozzátartozói közül ketten zokogásban törtek ki, míg többen hevesen tiltakoztak az elhangzottak ellen. A vádlottak padján helyet foglaló fiatalember érzelemmentesen vette tudomásul az ügy számára kedvező végkifejletét és legbelül mosolyogva távozott a tárgyalóteremből.

Nem volt egyszerű kihívás számára a vád alól kimentenie magát, de bízott a védekezés sikerességében. Tettét nem bánta meg, már csak azért sem, mert a hosszúra nyúló tárgyalás ideje alatt teóriája igazsággá nőtte ki magát benne. Életének íve nem szenvedett csorbát, mintha mi sem történt volna. Munkatársai és barátai örömmel vették tudomásul az előre megjósolt hír beteljesülését, mert jóravaló, becsületes embernek ismerték meg.

A belvárosi tágas ingatlant immár egyedül lakhatta. A másodfokú ítélet óta teljesen újragondolta a lakás belső atmoszféráját. Elégedetten járt-kelt benne. Az előszobán vágott át, amikor önkéntelenül belenézett a falon felejtődött régi tükörbe: arca csupa mosoly, csupa ragyogás. Belépett a nappaliba. Közepén céltalanul megállt — de ekkor már nem a régi önmaga volt. Az addig alvóállapotban lévő lelkiismeret kezdemény ekkorra pislákolva életre kelt benne — a falitükör másvilágra küldött tulajdonosának hátramaradt szellemisége nyomán.

Nem a trópusi köderdőben sarjadó lián lendületével indult be a folyamat. A változás első jele az éjszakai álomból látszólag minden ok nélküli, rendszertelen ébredésekben jelentkezett. Mindez fel sem tűnt emberünknek, gyorsan visszaaludt. Évek teltek el így, amíg az addigi fekete kópia váltott. Az összefüggő álomképből, egymáshoz nem illeszkedő zavaros képkockák álltak össze. Nyugtalan, értetlenkedő ébredés lett az eredménye és a visszaalvás sem ment olyan zökkenőmentesen már. A mindennapok gondtalan megélésére nem lett hatással. A vészharang első alkalommal akkor kondult meg benne, amikor megértette a folyamat lényegét.

Kíváncsian állt a falitükör elé és mélyen belenézett önmaga szemébe: konok elszántság nézett vissza.

Ahogyan a fák törzsére tapadókorongjai segítségével egyre magasabbra felkapaszkodik a lián, akként egyre hosszabb álomfolyammá rendeződtek össze, a snittek. Ezek a múlt szörnyű tettét elevenítették fel, élesen. Az ágyban hosszas hánykolódás lett az eredménye és magát csuromvizesre izzadva felébredt, az emberünk. Érezhetően elveszítette addigi megkérdőjelezhetetlennek gondolt magabiztosságát. Környezetében volt akinek feltűnt a változás, másoknak, nem vagy csak úgy tettek.

Ismét ott állt a falitükör előtt, kissé bátortalanul.

A fatörzsén felfutó lián egyszer csak irányt vált és az oldalág felé kanyarodik. Miután végig kúszik rajta, alácsüng róla, és visszatér az anyaföldbe. Idővel a fókuszba kerülő tragikus pillanat hangokkal kiegészülve kerek egésszé állt össze. Már nem csak álmában tört rá az élet kioltásának dokumentumfilmje, hanem éber állapotában is gyötörte.

Az út, amelyre egykor oly magabiztosan lépett, előre ki volt kövezve számára: kétségbeesés, páni félelem, égő szemek, téboly.

A fejében egykor pislákolva életre kelő kezdemény fényre lobbant: amíg reménykedsz magadban, vesztésre állsz, Ha mersz veszíteni, békességet nyerhetsz.