Testét veszítő szellemiség

Elérkezett az emberölés vádjával indult per utolsó napja. A bíróság kihirdette a jogerős ítéletet: a vádlott nem bűnös az ellene felhozott gyilkosság vádjában.

Az áldozat hozzátartozói közül ketten zokogásban törtek ki, míg többen hevesen tiltakoztak a döntés ellen. A vádlottak padján helyet foglaló fiatalember érzelemmentesen vette tudomásul a számára kedvező végkifejletet, és magában mosolyogva távozott a tárgyalóteremből.

Nem volt könnyű dolga azzal, hogy mentesítse magát a vád alól, de bízott a védekezés sikerében. Tettét nem bánta meg, már csak azért sem, mert a hosszúra nyúló tárgyalás alatt elképzelése valósággá érett benne. Életének íve töretlen maradt, mintha mi sem történt volna. Munkatársai és barátai örömmel fogadták a felmentés hírét, mivel jóravaló, becsületes embernek ismerték.

A belvárosi, tágas ingatlant immár egyedül lakhatta. A másodfokú ítélet után teljesen újragondolta a lakás hangulatát, és elégedetten járkált a szobákban. Épp az előszobán vágott át, amikor önkéntelenül belenézett a falon felejtett régi tükörbe: arca csupa mosoly volt, csupa ragyogás. Belépett a nappaliba, a helyiség közepén céltalanul megállt — de ekkor már nem a régi önmaga volt. Az addig szunnyadó lelkiismeret ekkorra pislákolva életre kelt benne, a fali

tükör néhai tulajdonosának hátramaradt szellemiségétől megérintve.

A változás nem a trópusi őserdőben sarjadó lián lendületével indult be. Első jeleként éjszakánként, látszólag minden ok nélkül, rendszertelenül felébredt. Ez először fel sem tűnt neki, gyorsan visszaaludt. Évek teltek el így, amíg az addigi eseménytelen sötétség megváltozott: az összefüggő álmok helyett egymáshoz nem illeszkedő, zavaros képkockák álltak össze. Nyugtalan, értetlen ébredés lett a vége, és a visszaalvás sem ment már olyan zökkenőmentesen, bár a mindennapok gondtalan megélését még nem befolyásolta.

A vészharang először akkor kondult meg benne, amikor megértette a folyamat lényegét. Kíváncsian állt a fali tükör elé, és mélyen a saját szemébe nézett: konok elszántság nézett vissza rá.

Ahogyan a lián a tapadókorongjaival egyre magasabbra kapaszkodik egy fa törzsén, úgy rendeződtek össze hosszabb álomfolyammá a képtöredékek. Ezek élesen felidézték a múlt szörnyű tettét. Az ágyban hosszas hánykolódás lett az eredménye, és mire felébredt, csuromvizesre izzadt. Érezhetően elveszítette addigi, megkérdőjelezhetetlennek hitt magabiztosságát. Környezetében volt, akinek feltűnt a változás, másoknak nem, vagy csak úgy tettek.

Ismét ott állt a fali tükör előtt, kissé bátortalanul. Mint amikor a fatörzsön felfutó lián egyszer csak irányt vált, oldalágra kanyarodik, végigkúszik rajta, majd alácsüngve visszatér az anyaföldbe. Idővel a tragikus pillanat hangokkal kiegészülve kerek egésszé állt össze. Már nemcsak álmában tört rá az élet kioltásának dokumentumfilmje, hanem éber állapotában is gyötörte. Az út, amelyre egykor oly magabiztosan lépett, előre ki volt kövezve számára: kétségbeesés, páni félelem, égő szemek, téboly. A fejében pislákolva ébredő valóság végül fényre lobbant: amíg reménykedsz magadban, vesztésre állsz. Ha mersz veszíteni, békességet nyerhetsz.