Hát ezek meg mit keresnek itt? Biztosan eltévesztették a házszámot!

Efféle gondolatok járhattak a gyerekek és szüleik fejében. Félkörben gyülekeztek a Keleti pályaudvar kasszasora előtt. Egyszer csak megállt előttük egy degeszre tömött hátizsákot cipelő férfi: egyik kezében póráz, a másikban fehér bot.

— Te jó ég! Ezek valóban velünk akarnak jönni? — hüledeztek, amikor a Gyermekház vezetője bemutatott minket.

Nagy kalandra indultunk Süsüvel: Gábor tíznapos táborozásra hívott.

— Gyertek el velünk Szőlősardóra! A borsodi dombvidék lankái között kitűnő a levegő. Ott aztán valóban kiszellőztethetitek a fejeteket, és közben még nagyokat is túrázunk — invitált még a nyár elején. Nem kellett kétszer mondania: ilyeneket fél szóból is megértek. Mivel vettem már részt kisebb-nagyobb hegyvidéki barangoláson, mint “fehér botos turista”, cseppet sem féltem a megméretéstől. A vonaton a gyerekek közé ültem. Lényegében csak a magasságommal lógtam ki közülük.

Kicsi: Én sem maradtam ki a cipekedésből! Laci egy tépőzárba burkolt teniszlabdát erősített hámom bal oldalához, és az előre-hátra himbálózott rajtam. Muris látvány lehettem, mert amikor a gyerekek észrevették rajtam a labdát, mosolyogva mondták szüleiknek: milyen sportos egy kutya! Aztán felfedezték hámom oldalán a vöröskeresztes bilétát is, és — jaj szegény fejemnek — máris vöröskeresztes kutya lettem. Nem sokat rágódhattam rajta. Laci rám szólt:

— Tápászkodj már fel, Süsüke! Indulunk a vonathoz!

Kandi szemekkel néztek ránk a táborba igyekvők — ám amikor egy magabiztos szökelléssel felpattantam a vagon peronjára, már nyert ügyem volt előttük.

Sajnos, nekem rosszul kezdődött az út. A tudatom olykor elkóborol valamerre. Egyre sötétedő fátyol hull a szemem elé. Fülem lelapul, arcom bambává válik. Ha a gazdám nem figyel fel ezekre az árulkodó jelekre, hamarosan hörögni kezdek, és tudatlanul forgolódni kezdek magam körül. Na, ilyen rosszullét jött rám a vonaton. Amikor Laci észrevette, hogy rám tört a hoppáré, megnyugtatta a gyerekeket:

— Ne izguljatok, egy perc, és már semmi baja sem lesz! — Benyúlt a zsebébe, és előkotort néhány félbetört kekszet. — Kell keksz? — hívta fel rá a figyelmemet.

A ropogtatnivaló neve eljutott az egyre jobban tompuló szürkeállományomig. Egyből visszakattant az agyam: abbahagytam a hörgést, megálltam, és a gazdám felé fordultam. Ilyenkor háromszor olyan gyorsan habzsolnám be a falatot, mint máskor.

— Azért adok félbetört kekszeket Süsünek — mondta Laci a kissé ijedt gyerekeknek —, hogy ha rágás nélkül nyelné le, akkor se akadhasson meg a gigáján.

Azt már korábban észrevettem, hogy az efféle észhez térítő etetésen Laci mindig kivár, mielőtt felém nyújtja az újabb porciót. Ezzel akarja megakadályozni, hogy az esztelen falás közben félrenyeljek. És valóban: egy perc múlva már kutyabajom se volt.

Amikor Miskolcon átszálltunk egy különjáratú autóbuszra, számba vettem hátizsákos csapatunkat: tizennégy gyerek, öt felnőtt, meg egy spéci kutya — én! Mire Szőlősardón lekecmeregtünk a járműről, már mindenkivel jó haverságba keveredtem.

Valóban, mindannyian fesztelenül álltunk meg a volt iskolaépület bejárata előtt: tudtuk, hogy itt lesz a szálláshelyünk az elkövetkező napokban. A százhatvan lelket számláló faluban mindössze hat-nyolc általános iskolás korú gyermek lakik, ezért válhatott az egykori tanintézmény az idegenforgalom fellendítésének helyi központjává. Lankás dombok közt lapul ez a csendes falu: távol a modernizációtól — és a megélhetést jelentő munkahelyektől is. Mindössze három utcával büszkélkedhet, és ezért talán az sem meglepő, hogy élelmiszerboltja és kulturált kiskocsmája is csak reggel és délután tart nyitva.

Kicsi: A kutyafáját, de remek helyre tértünk be! Valóságos kutyaparadicsom, méghozzá a javából! A tágas udvaron fű nőtt: a zöld területet alacsony fakerítés ölelte körbe. Az udvar mindkét kijáratán szabadon közlekedhettem. Míg gazdám a tőle megszokott precízséggel pakolászott az egyik szobában, én addig kijelöltem új felségterületem határát. Végigmentem a kerítés mellett, és a szükséges helyeken otthagytam névjegyemet. Miután meghúztam a mezsgyét, elballagtam a kert vége mögött csörgedező patakhoz, és lefetyeltem egy keveset. Iható — állapítottam meg. Hogy így végeztem a szűkebb környezet feltérképezésével, megnéztem, miként áll gazdám. Átmenetileg házőrző kutyává lényegültem.

Őszintén örültem, hogy városlakó kutyám azonnal alkalmazkodott az új környezethez, és még nem tompult el benne az ősi ösztön. Megpaskoltam az orrát hozzám nyomó Süsü oldalát.

— Szabad vagy, jómadár: oda mész, ahová csak akarsz!

De én vajon hová mehetek? Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet akár csak a szűkebb környezetemben is! Az épület kijárati ajtajával szemben, attól úgy másfél méterre volt egy fakorlát — azon túl álltak a szintén fából összeütött asztalok, lócák. A reggelit, ebédet, vacsorát mind ott fogyasztottuk el. Könnyen eljuthattam az illemhelyre is, a tusoló pedig mindjárt a szobánk mellett volt. Hamar megtanultam a legalapvetőbb útvonalakat, így aztán Kicsi továbbra is kedve szerint tölthette idejét.