178. TERÍTÉK HELYETT
— valamit, valamiért (1999.)
A
Visegrádi-hegységben kirándultunk, mégpedig hármasban. A vakvezető akkor
járhatta első ízben az erdőt, második gazdája voltam. Szabadon
jöhetett-mehetett, de nem távolodott el messzire tőlünk. Szagnyomot követve, hosszúkás
orra egy bokor mögé vezette. Pár pillanattal később, előbb egy nagytestű
vaddisznó ugrott ki a rejtek mögül, nyakában egy lelkes német juhász loholt. A
vészjósló hírre rögtön lábhoz hívtam, de a füle botját sem mozdította. A sűrű
fák között, a távoli mély völgybe lerohantak. Az erdőgazdasági szilárdburkolatú
úton kettesben maradtunk.
Negyed órán át
óbégattam a kutya nevét. Kezdtem feszült lenni. Nem mentünk utána, a saját
szagnyomán majdcsak visszatalál. Néha, mintha a világ végéről hallottam volna a
szuka ugatását, de nem voltam biztos benne.
— Az a kis dög most jól megkapja a magáét! — replikázott a barátnőm.
Folyamatosan kiáltottam a szuka nevét. Telt-múlt az idő. Feszültségemet
megpróbáltam csitítani.
—
A fák
közül most lépett ki, a kutyád!
— Egyben jön, vagy cafatokban?
— Egyben van, de eléggé viharvert, a kis dög! — mire megnyugodtam.
Határozottan lábhoz
hívtam a vaddisznóűző német juhászt. Ám, ő csak centiről centire araszolgatva
közeledett felém. Erről erős zihálása árulkodott. Nagyon komoly fejmosást
kapott tőlem. Ezt követően pórázra tettem, és katonás fegyelmezettséggel, láb
mellett kellett jönnie. Tíz perc után elengedtem. Kedve szerint tehetett, de sokáig
továbbra is láb mellett követett.
—
Ezek után te még elengeded? — kapkodott levegő
után a barátnőm.
— Nem tarthatom
élete végéig pórázon, remélem tanult az esetből.
Vajon tényleg tanult-e
belőle az ösztönének engedelmeskedő kutya? Mindketten okultunk belőle, de nem
úgy, ahogyan azt sokan gondolhatják.
A hevesi rónán
hármasban baktattunk. Előbb az ország déli határa felé kezdett mezei nyúl
kergetésbe a német juhász, majd visszafelé az északi országhatár felé. A
szántóföld girbegurba talaja, és a jó kondiban lévő nyulak cikcakkjai, a
végletekig kifárasztották a pesti szukát. Már nem csodálkoztam a futásnak
lódult kutya szófogadatlanságán. A balhé végén azért kötelező volt számára lábhoz
jönni. Ezúttal a mezei csiga tempótlanságával tette. Nagy sokára megérkezett,
nem sok jóra számíthatott:
— Jó volt
megkergetni a nyulakat? — és megsimogattam a fejét.
A két történet
időben egymástól távol esett meg. Időközben megértettem, a vakvezetőtől csak
akkor várhatok el tökéletes szakmunkát, ha szabad idejében kiélheti ösztöneit.
Ez hordoz magában kockázatot, de mi az, ami nem.