Távolra kiválóan — csontsorminta

Egy szokványos sólepárló kedvéért egészen biztosan nem keltünk volna útra. De a Faro melletti Olhao település utunk egyik kiemelt célpontjává vált. Buszra szálltunk: 63-as, 67-es. Érzékszerveim segítségével magamban rögzítettem a járat útvonalát, és Kati elmondásából, a látható környezettel kiegészítettem. De micsoda különbség ugyanazt személyesen, esetemben gyalogosan megtapasztalni. Történt, hogy visszafelé a 8 kilométer távolságot az autópálya mentén, néha ide-oda átszaladva rajta, a körforgalmakat és a többszintes kereszteződéseket is véve, teszi meg a fehér botos. Útközben többször is eszembe jutott, hogy a buszon ülve egyes helyekről és szituációkról, teljesen más képzet alakult ki bennem. Már csak ezért is helyénvaló volt gyalogosan visszaindulni.

Olhao szélében a Bela Mandil megállótól visszafelé indultunk, majd a neten kinézett pontnál balra vettük az irányt. Stimmelt az előzetesen látott fotókörnyezet. Áthaladtunk Portugália első számú vasútvonalán. Érthetetlen, hogy az autópálya mellett a különleges sólepárlót semmilyen tábla nem jelezte. Néhány lakóház, raktáráruház és ipartelepek jelentették az épített környezetet. Bő kilométert követően az út jobb szélében útba igazító tábla: jobbra 300 méter a sólepárló. Mindenfelé sóhegyek: az egykori fehér aranyat a melósok zsákokba lapátolták. Eszembe jutott: milyen jó lehet nyáron a megizzadt bőrfelületre tapadó só érzete. Persze meglehet, éjszaka dolgozhatnak — de akkor is meleg van. Nagy vonalakban hasonló helyen jártunk már, igaz, az nem sólepárló volt. Ott nyúlfarknyi idő maradt az élvezkedésre, mert előzetesen elcseszte az időt az idegenvezető.

8 euróval szegényebben léptünk be a Salinas Do Grelha telepre, de annál örömteljesebben. A kerítésen belül nem lehettünk Tízen sem. Árnyékos padot kerestünk magunknak, és elkezdtük az előkészületet. Láttuk, hogy amiért jöttünk, azzal minden rendben van. Az illendőség határáig elfogytak rólunk a ruhák. Elindultunk. Az utunkba eső táblán 26-os szám. Magamban sokalltam, de ha úgy igaz, annál jobb. Következett a lépcső korláttal szakasz: én vagyok a férfi, nekem kell elől menni. Hátulról persze folyamatosan jött a még egyet lépj és még egyet, a következőnél már a benne leszel. Benne is voltam, igaz nem nyakig, csak bokáig. Nem a slamasztikában, hanem a Holt-tenger vizével megegyező, 34 százalékos sókoncentrációjú vízben. Egy másik tábla szerint, legmélyebb pontja 100 centiméter, legsekélyebb része 40 centiméter. Első pillanatban erős túlzásnak éreztem a 26 fokra kiírt vízhőmérsékletet, de tisztában voltam vele, időt kell hagyni a felhevült testnek a lehűlésre.

Erről a helyről egy külföldi oldalon úti beszámolóból szerzett tudomást Kati. Kimondottan megörült a váratlan lehetőségnek, mert a Holt-tengernél átélt kudarc alaposan elrontotta a kedvét. Most pedig önfeledten lebeghetett háton fekve: mindenki kapott egy nyakpárnát, hogy a fejet a sós víztől távol tarthassa vele. Felfigyeltem egy érdekességre. Háton fekve széttárt karok testhelyzetben süttettem a hasam. A víz tetején nyugvó nyitott tenyeremnek feltűnt, hogy a felső pár centiméter vízréteg az alatta lévőnél jóval hidegebb: akár 5-10 fokkal is. Ez ellentmondott az édes vízi, de a tengeri tapasztalataimnak is. Legvégül arra jutottam, hogy az erős sókoncentráció a hideg vizet a felszínre szorítja. A távfűtött lakásokban a levegő esetében éppen fordított a helyzet. Mivel nem siettünk sehova sem és a záróra ideje is arrébb még, tettem néhány összehasonlító kísérletet. Megnedvesített ujjbegyemet szám széléhez érintettem: a jordániai élményhez hasonló erősen maró érzést tapasztaltam. Talpra állni nem volt könnyebb itt sem. Hanyatt dőlés közben, a lábamat mintha kevésbé vetette volna fel olyan lendülettel a sós víz, mint a Holt-tengernél. A két víz só koncentrációjának összevetésén elmélkedtem. Arra jutottam, hogy: az itteni víznek némileg hígabb lehet a sókoncentrációja. De rögtön eszembe jutott: ez egy sólepárló, amelyből a nap heve vizet nyer ki, az eső meg ahogy képes, pótolja. Ilyeneken agyaltam a vízen hanyatt fekve. Tenyeremmel leellenőriztem a felső vízréteg hidegségét: minden rendben van. Kezemmel a hátam alá lenyúlva kellemes melegségűnek éreztem a sós vizet: akár 26 fok is lehet. Automatikusan a hasamhoz nyúltam: merő só. Tehát műszaki problémától mentesen üzemel a sógyár. A só maró hatása miatt fél óránál tovább nem ajánlott a vízben maradni. Eközben talpra ügyeskedte magát Kati. Én viszont ellenszegültem a sós vízben nem szabad úszni ajánlásnak, mert ott és akkor kifejlesztettem egy úszástechnikát. A leírás alapján körülményesnek tűnhet, de nem az: összezárt lábakkal és széttárt karok testhelyzetben a vízre háttal kell felfeküdni. Mindkét kart tenyérrel befelé fordítva a combok mellé kell behúzni. A karokat kézéllel a váll alá függőleges helyzetbe kell meríteni. A vizet tenyérrel a fej irányába kell lapátolni — így talppal előre fogunk haladni. A kanyarodás technikája adja magát. Baromira élveztem az ide-oda lavírozást, mely során több kört is leírhattam a földmedencében. A tusolást követően mindketten elégedetten huppantunk a hátsónkra. A víz színe innen nézve rozsdás barna volt. A fürdőzéstől ódzkodó feleségem alaposan meglepett: újabb mártózásra hívott — nélkülem kellett mennie. Visszaérkezve azzal lepett meg, hogy a távolabbi környezetben 5 méter magas nádas burjánzik.

A sólepárló-telep kijáratánál a plasztikzsákba csomagolt 25 kilogramm só ára 8 euró. Útnak indultunk. A nádas szélénél kíváncsian megálltam. Jobb karomat a fejem fölé kinyújtottam, majd a testmagasságom fölé nyúló karrészt később arasszal lemértem: összesen kétszázharminc centiméter. A nádas szélébe állva a fehér botot tartó kezemet fölfelé kinyújtottam, amely kétszer elfért volna a legmagasabb nádszál tetejéig. A fehér bot hossza duplán kétszázhetven centiméter. A két adat értéke kereken öt méter — hiába, távolra kiválóan lát a feleségem.