Vidám napot / távirányító...,

Szürkeállomány.

A sikeres vizsga után hazatértünk a vakvezetővel. Pontosabban: én hazatértem, ő meg jött velem az új otthonába. Az első hónap mindkettőnk számára telis tele volt újdonsággal. Kellett egy fél év vagy talán egy egész kerek is belőle, hogy kiismerve és megértve egymást, egymásra találhassunk.

Sétára indultunk. Öt méter hosszú pórázzal gazdálkodhatott a német juhász. Én a járda bal szélén haladtam, ő pedig a füvön tette a dolgát. Egyszer csak megfeszült a zsinór, és nem hallottam a kutya pergőjének csilingelő hangját sem. Egy járókelő lépett oda hozzám, hogy felvilágosítson az előállt helyzetről, de fejben addigra már kiokoskodtam a történteket: egy fára felcsavarta magát a kutya. A figyelmes és gyakorlatias járókelő felajánlotta a segítségét, de azt udvariasan megköszönve, nem kértem. Helyette a tettek szóbeli mezejére léptem. — Kicsi! — szóltam a kutyának. — Fordulj, balra! — ezt kértem tőle. Ha nem is az első szóra, de némi gondolkodás után megtette, amit kértem tőle. A zsinór lecsavarodott a fáról, ő pedig újra élhetett az öt méter zsinór adta szabadság lehetőséggel. Örömmel futott oda hozzám, és én éreztem rajta, hogy a benne addig meglévő feszültség szép lassan elillan belőle.

A következő helyszín a Börzsöny-hegység egyik tisztása. Labdát dobáltam a szukának. Boldogan rohant a zsákmány után, és elégedetten kapta a szájába. Szép dolog vagy nem, de nem mindig akarta oda adni nekem a végén: elvárta, hogy kergessem meg őt, és úgy kaparintsam meg a labdát. Erre nem voltam kapható. Az egyik dobás után a labda az egyik bokorban eltűnt: ezt a mellettem álló egyik látó ismerősömtől tudtam meg. Gyakorlatias ember lévén már mondta is, hogy a vakvezető jelenlegi pozíciójához képest merre található a labda. A német juhászt irányszavakkal a bokorhoz irányítottam, majd vele szembe helyzetbe állítottam. A fő nehézség csak ekkor következett: rá kellett vennem egy olyan dologra, amely számára nem logikus. Mivel feltétlen bizalommal volt irántam, ezért kiadtam a parancsot: — Előre! Érződött rajta a nagymértékű hezitálás: aközben többször is megfordult, és rám nézett. Én viszont egyfolytában azt kiabáltam a tőlem harminc méterre lévő kutyának, hogy: — Előre! Egyszer csak elszánta magát, és kétharmad részig eltűnt a bokorban. De utána szinte mindjárt a szájában egy labdával került elő onnan. Mint az íjból kilőtt nyíl, olyan sebesen száguldott oda hozzám: aki akkor látta őt önfeledten örülni, soha nem fogja elfelejteni!