Vidám napot / talicska...

Anno és manapság.

Neves magyar írók tollából részletesen olvashattunk a XIX. Századi Tisza szabályozásán a gátépítésen talicskával robotoló kubikusokról: homlokizzasztó munkájukért vékonyka pénz csordogált kérges markukba. A milleneumi vasút építésén is több ezer napszámos görnyedezett a hórukk munka terhe alatt. Rég volt, szép volt, mondhatnánk: lejárt lemez.

Hazafelé tartottam az M3-as metrópótló buszon. Útközben egy hölggyel beszélgettem: tőle tudtam meg a következőket — aki a 3-as metró újpesti végállomásáig utazott munkába menet.

A 3-as metró felújítás alatt lévő alagútjába a felszínről a homokot talicskával szállítják a munkások. A lépcső előtt ketten két oldalról megragadják a taligát, lecipelik az aluljáróba, ahol keréken eltolják a metró területére, ahol ismét két oldalról kézbe kapják és lecipelik a mélybe. Aki most a lépcsőre lefektetett palló megoldásra gondol, gondoljon csak utána: harmincfokos szögben nem lehet talicskát tolni. De az emberben ott berzenkedik a XXI. század jelen léte: „egyre jobban megy” és mi még mindig csak a talicskánál tartunk? Pedig — állítólag — egy-két évtizeden belül utolérjük Ausztriát: no nem a talicskával. Mivel én nem vagyok járatos az építőiparban, ezért csak a magam egyszerű esze járása után keresgélhettem „fejlettebb” technika után. Nekem a molnár kocsi jutott eszembe elsőnek: pár évtizeddel későbbi találmány. Vele lényegesen több homokot lehetne szállítani, mint egykerekűvel: zsákolt homokban gondolkodva. Ráadásul fele annyi élő munkaerőre lenne szükség hozzá. Nem hinném, hogy a robotika térnyerő világában a molnárkocsinál ne lenne hasznavehetőbb megoldás...: „Zötyög a taliga, zööötyööög a taliga, zööötyööög a taaaliiigaaa...”.