Tálalás kérdése
Guszti bácsi fogalommá vált a
világra rácsodálkozó dedósok között. A harminc év körüli családos férfi egyik
karját félig levágta a szövőgép. Jó idő esetén az ovi
udvarán játszottak a kölykök. Kellemesen telt a délelőtt. Ezen már csak Guszti
bácsi közeledő alakja dobhatot egyet. Közös kerítése volt a szövödének és az
ovinak.
Kerek képű, barátságos
kinézetével és meleg hangú beszédjével a drótkerítés másik oldalán szokott
megjelenni. A magas portartalmú gyári levegő ellen vitaminráerősítést kaptak a
dolgozók: tej, csipke szörp, negro. Ha sikerült cukorkát szereznie, akkor
jókedvűen odaballagott a kerítéshez. A kéményseprő figurával díszített
zacskóból egyesével megajándékozta az emberpalántákat. Aközben mohón itták a
lelküknek szóló szeretett teljes szavait. Csak akkor látszott gondterheltnek,
ha üres volt a zsebe, és őt megpillantva,
kiabálva magukhoz hívták.
– Most nincs cukorka, gyerekek!
– kiáltotta távolról vagy súgta a kerítés mellől.
Ebédre hívták a dadusok a gyerekeket.
Négyen korgó gyomorral vették körbe az asztalt. Hiába vágyakoztak a mesebeli
„terülj, terülj, asztalka” étlap után. Hogy az egyik kölyök elé letett leves
kanalazgatása közben vajon miért juthatott eszébe az otthoni étkészlete, az egyelőre
maradjon hetvenhét pecsétes titok. Amennyiben éhségtől visítozó malacka lett
volna, akkor sem habzsolta volna az előtte lévő lét. Az viszont szent igaz, az
egyik dadus kétszer is rászólt figyelmeztetve:
– Egyed
gyorsabban a leveskét, fiacskám, mert hamarosan hozom a második fogást!
Ha tudta volna,
hogy nem vicces kedvében mondja a néni, másként is alakulhatott volna. Talán
éppen az otthon lévő szent macihoz fohászkodhatott magában, hogy a tányérban
lévő löttyöt valahogyan tüntesse el előle, mert aközben az első fogás maradékát
felturbózták a másodikkal. Ovis reménnyel kanalazott bele a gasztronómiai
csodának remélt eledelbe: ki tudja, hátha bejön.
Lehet, hogy a
baj oka talán nem is a kukta két ételkülönlegességének gyors egymásra
találásában keresendő. Talán az arányokkal lehetett a baj. A legújabb
ételvariáció még az elsőnél is hitványabbnak bizonyult. Lelkileg teljesen
összetörten ült az asztalnál. Hiába nézett körbe esdeklő szemmel, segítségben
nem reménykedhetett. Hosszú idő elteltével érkezett a dadus, és kedves hangon
megkérdezte:
– Nem ízlik az
ebéd?
A kisgyerek érdeklődve nézegette
a polcok választékát.
– Tetszik-e, kisfiam?
A kölyök
szemügyre vette a meseképekkel illusztrált asztali étkészletet: a lapostányér aljában Jancsi
és Juliska látható, amint egy-egy mézeskalácsot tartanak a kezükben, a másikkal
egymás kezét szorongatják. Tőlük kissé távolabb, az öregbotra támaszkodó,
élemedett korú púpos matróna. Kanyargós ívű orra
felettébb visszataszító, de vajon ki látott hiba nélküli embert? Romos
házának kinézete nem volt bizalomgerjesztő. Macskája geometriája alapján mégis
úgy vélte, lehetett a düledező kalyibában ennivaló bőven, mert egérűző
macsekpajtás éppen görbít egyet, igaz, csak a hátával.
Juliska piros ruhácskája nem
húzódott térde kalácsa fölé, pedig a későbbiekben sokszor fejre állította a
tányért, hogy megpillanthassa falatnyi bugyijának színét. Mindannyiszor
csalódottan állt fel az asztaltól.
A mélytányéron tájba illő
tavacska. Fürdeni tilos táblát nem állítottak a parton. Lehet, hogy a
beazonosíthatatlan fajtájú béka látványa utalt az intelemre. A háttérben
komolyabb, vár jellegű épület látványa világlik ki a lombos fák közül. Hosszasan
nézte A kisfiú, Várt és várt, hátha váratlanul kijön
onnan valaki, és akkor kisvártatva megkérdezte volna: Ki vár, és mire vár
odabent? A tó zsilipje rendkívüli szakértelemmel lett megtervezve és
kivitelezve. Vize évszaktól függetlenül nem engedett meg egy milliméternyi
eltérést sem.
A rozsdamentes lapát és a
vasvilla is azt a célt szolgálták, hogy szülői inspirálásra egyre nagyobb
csapásszámot érjen el velük a szemefényük. A jutalma az lesz a lenyelt kalóriák
mellett, hogy megláthatja ama mesebeli varázslatot a kiürült tányérok aljában.
Lapátolt is, mint kanalas gém a tóparton. Meg is nőtt jó nagyra, és idővel le
kellett cserélni a sok ételtől sem növő tányérokat.
Az egyik menzaebéd
emléke vegyes ízt hagyott a szájában. Történt, hogy másodiknak krumplifőzelék
járt, valamilyen feltéttel. Lendületesen kanalazta a mannát, amikor is egy
termetes csótány bukott fel a főzelék tetejére. Az ínyencség megreklámozása nem
maradhatott el. A körülötte ülő fiú osztálytársak jó hangosan még rá is tettek
egy-két lapáttal:
– Mekkora húst
kaptál!
– Disznóság!
– Biztosan
rokonod a konyhás!
A távolabbi
asztaloktól érdeklődve felálló kamaszok kíváncsian
lestek az előtte lévő tányérba. A rászedettség érzésével vagy egy újabb
élettapasztalattal gazdagodva tértek vissza a helyükre.
Kora délután
hatan tértek be a sörözőbe. Az első kör terítése után hamarosan üres korsók
várakoztak az asztalon. Feltűnt a pirospozsgás, bajuszos felszolgáló. Hamarosan
indulhatott a következő rendeléssel. Eközben a társaság egyik új arca az
asztalon lévő étlap után nyúlt. Lökték a szót, lazult a társaság. Az újabb
kriglik is kiürültek, jöhetett a harmadik kör.
Eközben
kiderült, hogy kapható kis adag ecetes torma.
–
Eszünk egyet, közösen?
Harsány röhej
volt a válasz. Mindenki képe ragyogott a várható fejleménytől.
– Figyeljétek a
pincér arcát! Vajon mi fog róla leríni?
Zöld-fehér
kockás inget viselt az alacsony termetű, bajszos felszolgáló. Ahogy érzékelhető
volt a rendelések teljesítése közben, a söntés pult
mögött lehajolva, alkalmanként bekaphatott egy-egy pohárka Steinhager gabonapálinkát.
Ezúttal kicsit megvárakoztatta a társaságot, de végre-valahára csak
megérkezett. A kezében tartott kerek fémtálcán hat korsó aranysárga sör
habosodott. Arcát kétoldalt egy-egy piros folt ékítette, ábrázata erős
tompaságba merevedett. A harmadik kört terítette eléjük, ekkor már a pincérnek
háttal ülő is a felszolgáló felé fordult. A főszereplővel szemben ülő leadta a
rendelést:
– Kérek egy
adag kis ecetes tormát!
A bekövetkezett
reakció írásban nem adható vissza hitelesen. Bár
füllel vette az adást a felszolgáló és az orra alatt még el is motyogta a
rendelés tárgyát, de jól érzékelhetően meglátszott rajta, hogy az agya nem
talál összefüggést a tizennyolc korsó sör és az egy adag kis ecetes torma
között. A padlót fogott agy káosza teljes mértékben lerítt az egyhelyben álló,
de enyhén előre-hátra imbolygó pincérről.
A szürreális történetet megpróbálhatta fejben összerakni. Hosszasan maga
elé meredt.
– Elnézést
kérek, de mit tetszett kérni? – síri hangon.
A rendelés
megismétlése után látványosan megrázta a fejét és továbbra is bambán bámult
maga elé. Állt, csak állt, majd ennyit mondott halkan:
– Furcsa
ízlésük van, de azért hozom!
Sírtak a
röhögéstől a fiúk. Szemükből patakokban ömlött a könny. Az asztal körül
mindenki vinnyogott, mert azt másnak nem lehet nevezni.
Bőven maradt
idő a csillapodásra, mert fél órába is beletelt, mire ismét eléjük került a
felszolgáló. A kezében lévő kis tányér látványa muris volt. Alig várták, hogy
az asztal közepére tegye. Egyre járhatott a gondolatuk, mert
ahogy áldozatára lecsap a mérges kígyó, úgy csaptak le egyszerre hatan a
kistányér tartalmára. És nyelték a mennyei mannát!
A pincér pedig megrökönyödve
bámulta a farkasétvágyat!