Vidám napot / szó szerint igaz...,

Amikor rádöbbentem a tényre, elképedtem rajta!

Térben egy helyreösszpontosul a fejlemény, időben húsz év kellett hozzá. Egy napfényes délután a lakótelepi ház mögött játszottam, ahol a szüleimmel laktunk. A lágy napsugarak szemigézően széppé varázsolták a két színű házat. Felnéztem az első emelet irányába: egy csontritkulástól görbülő ügyvédnő lakott ott, idős édesanyjával együtt: mindketten az ablakpárkányra könyökölve nézelődtek ki az utcára. Sok-sok csillogó ablak, erkély — de jó lenne felnőttként egy ilyen hatalmas lakásban lakni vagy éppen abban ott az elsőn — álmodoztam alsóba járó gyerekként.

Évekkel később — suliba járó nagykamaszként — két másféle irányultságú vágyálom is megfogalmazódott bennem: Milyen jó lenne, ha felnőttként annyi pénzem lenne, amennyiből az igényem szerint megélhetnék, emiatt nem kéne napi nyolc órát robotolnom negyvenkét évig, és a nap huszonnégy órájával kedvem szerint rendelkezhetnék! — persze, a munkába állás idején ezek már a feledés homályába kerültek leszignózva. De bő tíz év elteltével megtörtént az, amit sosem hittem volna!

A gyermeki ábrándok teljes egészében megvalósultak, a következőképpen: elveszítettem a látásomat, és rokkantnyugdíjas lettem; a látásvesztés után visszaköltöztem a lakótelepi házba, mégpedig az első emeleten lévő, annyira áhított lakásba; a látásvesztésből saját elgondolásomra hagyatkozva rehabilitáltam önmagam, utána pedig sokoldalúan tevékennyé váltam.