(…)

Szőke folyó, fűzszegte Tiszapart,

fölötte kettős dómtorony vigyáz,

a százezernyi dolgos kismagyart

rabságban tudni, szívemnek mi gyász!

Nem a paloták cifraságát féltem

s nem is magam feldúlt otthonát

siratom, de a népet. Köztük éltem

s a vágyam az, hogy ott éljek tovább.

Szegedi rög legyen, mely betakar,

megoszthassam a szenvedéseket,

mert sorsom: sorsod, szegedi magyar,

örök kapocs fűz tehozzád, Szeged!

„Szegednek népe, nemzet büszkesége”,

kit így aposztrofált egykor Kossuth,

hiszem, gyászodnak nemsokára vége,

A jobb jövőre van számodra út.

Létjogod hirdeti földeden minden

verejtékáztatta kicsiny göröngy,

te tanítottál meg jövődben hinnem,

mert szenvedésből születik a gyöngy.

Verejtékednek gyöngye a szabadság,

hiszem: kiderül még borús eged,

a boldogságot szenvedésért adják,

szabad s boldog lesz néped még, Szeged!