42.
SZIA, LACI – szamárvezető (1982)
Gyerekkorom be nem teljesült vágya egy
magas szárú Tisza tornacipő volt. Oka, a félszárúnak
majdnem a duplájába került. Munkába álltam.
Ha eleinte nem is kerestem sokat, valamennyi mégis ütötte a markomat.
Döntöttem. A cipőboltba belépve kiderült, hogy csak negyvenkettő és feles méret
kapható belőle. A lábam fél számmal nagyobb. Némi habozás után a kosárba
belekerült a csuka.
Ezzel egy időben kedvet kaptam a kirándulásra.
Fél tucatszor kelhettünk útra a haverral. Dömöstől a Rám-szakadékon át
Dobogókőre nagy kínlódás után felértünk. Gondolkodás nélkül hanyatt vágtuk
magunkat a füvön. A szűk, magas szárú tornacipő addigra cefetül kikezdte a
lábujjamat. A továbbiakban jellemzően lefele kanyargott a turistaút, aközben
egyre reménytelenebb állapotba került a csülköm. Elhaladtunk egy olyan sűrűn
telepített erdő mellett, ahol a fák törzse két méternél nem estek távolabb
egymástól. Tökéletesen zárt a lombkorona. Pár méternél távolabbra nem lehetett belátni. Mélyéből olyan hideg áramlott
ki, hogy az ösvényen állva libabőrössé vált a karom. A rácsodálkozás
után meglódultunk.
Távoli
kutyaugatás jelezte a közelgő települést, Csobánkát. Megérkeztünk a putri
sorra. Két oldalról félelmetesen ócska kalyibák fogtak közre minket. Az egyik házikó
közvetlen közelében lévő két fára zsineget feszítettek ki, azon száradtak a
reggel, teknőben kimosott ruhák. Úgy éreztük, legjobb, ha egyenesen előre
bámulunk, abból nagy baj nem lehet. Így is tettünk. Olykor azért egy-egy fekete
szempár ránk villant.
A tőlem balra
lépkedő haver széles mosoly kíséretében, előttem jobbra elnézve, és kezével
abba az irányba intve, ennyit mondott nyájasan:
– Szia, Laci!
Mivel a
jelenetet nem tudtam hova tenni, én is jobbra tekintettem. Szép szürke házi
szamár állt ott.
Nem csak a
hosszú út porától, hanem a tikkasztó hőségtől is kiszáradt a gigánk. A falu
központjába megérkezve, a tanácsháza és a templom mellett örömmel fedeztük fel
a kocsmát. Szocialista szentháromság. Délidőben, az ivóba belépve, a
kocsmároson kívül csak számba vehetetlen légyre találtunk. A tarisznyákat
ráhajítottuk a magas lábakon álló ivóasztalra, utána a söntéspulthoz léptünk.
Amíg lassan csordogálva csapolódott a két korsó kőbányai világos, maradt időnk
körbe nézni. A kocsmáros mögötti falra rajzlap rajzszegekkel felerősítve. A
haver éles szeme kiszúrta a rajta lévő feliratot: a földre köpni tilos!
A langyos sör
kortyolgatása közben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy mivel csak a „földre
köpni tilos” tevékenység van tiltva, ezért vajon megengedett-e a falra vagy az
ivócimbora képébe csulázni?
Kiléptünk a
csehóból. Arcunkba tűzött a nap. Oldalsó láb élen araszoltam fel a meredek
utcán a sziklamászók gyakorló helye felé. Egyre lassúbb tempóban közeledtünk a
pomázi HÉV-állomás felé. Mire odaértünk, a zoknim teljesen átázott a vértől,
lábujjamon kilátszott a szín hús. Hazaérve,
gyermekkorom vágyálmát laza mozdulattal a kukába hajítottam.
Nagy szamár
voltam, hogy megvásároltam a lábamra szűk csukát. A haver viszont nem volt nagy
szamár, hogy útközben odaköszönt a négylábú alteregómnak. Én is eléggé
csökönyös vagyok, voltam. Azóta az egyik kedvenc állatom, a házi és a vadszamár
lett.