42. SZIA LACI — szamárvezető (1982.)

Gyerekkorom be nem teljesült vágya egy magas szárú Tisza tornacipő volt. Oka, a félszárúnak majdnem a duplájába került. Munkába álltam. Ha eleinte nem is kerestem sokat, valamennyi mégis ütötte a markomat. Döntöttem. A cipőboltba belépve kiderült, hogy csak negyvenkettő és feles méret kapható belőle. A lábam fél számmal nagyobb. Némi habozás után a kosárba belekerült a csuka.

Ezzel egy időben kedvet kaptam a kirándulásra. Fél tucatszor kelhettünk útra a haverral. Dömöstől a Rám-szakadékon át Dobogókőre nagy kínlódás után felértünk. Gondolkodás nélkül hanyatt vágtuk magunkat a füvön. A szűk magas szárú tornacipő addigra cefetül kikezdte a lábujjamat. A továbbiakban jellemzően lefele kanyargott a turistaút, aközben egyre reménytelenebb állapotba került a csülköm. Elhaladtunk egy olyan sűrűn telepített erdő mellett, ahol a fák törzse két méternél nem estek távolabb egymástól. Tökéletesen zárt a lombkorona. Pár méternél távolabbra nem lehetett belátni. Mélyéből olyan hideg áramlott ki, hogy az ösvényen állva, libabőrössé vált a karom. A rácsodálkozás után meglódultunk.

Távoli kutyaugatás jelezte a közelgő települést, Csobánkát. Megérkeztünk a putri sorra. Két oldalról félelmetesen ócska kalyibák fogtak közre minket. Az egyik házikó közvetlen közelében lévő két fára zsineget feszítettek ki, azon száradtak a reggel teknőben kimosott ruhák. Úgy éreztük, legjobb ha egyenesen előre bámulunk, abból nagy baj nem lehet. Így is tettünk. Olykor azért egy-egy fekete szempár ránk villant. A tőlem balra lépkedő haver széles mosoly kíséretében, előttem jobbra elnézve, és kezével abba az irányba intve, ennyit mondott nyájasan:

— Szia, Laci!

Mivel a jelenetet nem tudtam hova tenni, én is jobbra tekintettem. Szép szürke házi szamár állt ott.

Nem csak a hosszú út porától, hanem a tikkasztó hőségtől is kiszáradt a gigánk. A falu központjába megérkezve, a tanács háza és a templom mellett, örömmel fedeztük fel a kocsmát. Szocialista szentháromság. Délidőben az ivóba belépve, a kocsmároson kívül csak számba vehetetlen légyre találtunk. A tarisznyákat ráhajítottuk a magas lábakon álló ivóasztalra, utána a söntéspulthoz léptünk. Amíg lassan csordogálva csapolódott a két korsó kőbányai világos, maradt időnk körbe nézni. A kocsmáros mögötti falra rajzlap rajzszegekkel felerősítve. A haver éles szeme kiszúrta a rajta lévő feliratot: a földre köpni tilos!

A langyos sör kortyolgatása közben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy mivel csak a „földre köpni tilos” tevékenység van tiltva, ezért vajon megengedett-e a falra, vagy az ivócimbora képébe csulázni?

Kiléptünk a csehóból. Arcunkba tűzött a nap. Oldalsó láb élen araszoltam fel a meredek utcán a sziklamászók gyakorló helye felé. Egyre lassúbb tempóban közeledtünk a pomázi HÉV állomás felé. Mire odaértünk, a zoknim teljesen átázott a vértől, lábujjamon kilátszott a szín hús. Hazaérve, gyermekkorom vágyálmát, laza mozdulattal a kukába hajítottam.

Nagy szamár voltam, hogy megvásároltam a lábamra szűk csukát. A haver viszont nem volt nagy szamár, hogy útközben odaköszönt a négylábú alteregómnak. Én is eléggé csökönyös vagyok, voltam. Azóta az egyik kedvenc állatom, a házi és a vadszamár lett.