Vidám napot / szia, Laci...,

Szamárvezető.

Gyerekkorom be nem teljesülhető vágya egy magas szárú tornacipő volt. Oka, hogy majdnem a duplájába került, mint a félcipő változata. No, de aztán munkába álltam — kerestem is valamennyit — és egy olyat megpillantottam a lakás közelében lévő cipőbolt kirakatában: cipőt a cipőboltból! Ugyan sokan bírálták az előbb a múltból idézett reklámszlogent, de éppen az együgyűsége okán megragadt az emberek tudatában — ez a jó reklám kitétele. A boltba belépve kiderült, hogy csak negyvenkettő és feles méret kapható belőle, a lábam pedig negyvenhármas. Némi habozás után beletettem a kosárba.

 Ezzel egy időben — nyolcvanas évek eleje — kezdődhetett el a túrázás az életemben: fél tucatszor kelhettünk útra az egyik haverral. Dömöstől a Rám-szakadékon át fellihegtük magunkat Dobogókőre: útközben többször is majdnem kiköptük a tüdőnket. Gondolkodás nélkül hanyatt vágtuk magunkat a füvön: ekkorra a szűk cipő érzékelhetően kikezdte a lábamat. Bár a továbbiakban jellemzően lefele kanyargott a turistaút, egyre cefetebb állapotba került a csülköm. Nyár ide vagy oda, de elmentünk egy olyan sűrűn telepített erdő mellett, ahol a fák törzse két méternél nem estek távolabb egymástól. A fák lombkoronái tökéletesen zártak, ezért a rengetegbe öt-tíz méternél távolabbra alig-alig lehetett látni. Olyan hideg áramlott ki belőle, hogy már a legszélében állva is elkezdtem libabőrössé válni. Az elcsodálkozás után tovább indultunk. Távoli kutyaugatás jelezte a közelgő települést, Csobánkát.

Beértünk a putri sorba. Félelmetesen ócska kalyibák fogtak közre bennünket kétoldalt: az egyik házikó közvetlen közelében lévő két fára egy zsineget feszítettek ki, azon száradtak a reggel alighanem teknőben mosott ruhák. Úgy éreztük, legjobb ha egyenesen előre bámulunk, mert abból nagy baj nem származhat. Így is lett, amíg a tőlem balra lépkedő haver előttem feltűnően jobbra elnézve — egy széles mosoly kíséretében, és kezével abba az irányba intve — ekként nem szólt nyájasan: Szia, Laci! Mivel nem tudtam hova tenni mindezt, én is arrafelé pillantottam: egy szép szürke szamár állt ott délcegen! Elmosolyogtam magam — ezzel jóváhagytam a rendjén valónak tartott humort.

Nem csak a hosszú út porától, hanem a tikkasztó melegtől is csont szárazra kiszáradt a gigánk. A falu központjába megérkezve a tanács háza és a templom mellett örömmel fedeztük fel a kocsmát: szocialista szent háromság. Délidőben belépve az ivóba odabent a kocsmároson kívül csak megszámlálhatatlan mennyiségű léggyel találkozhattunk. A tarisznyákat gyorsan rádobtuk az egyik magas lábakon álló ivópultra, és a söntéspulthoz léptünk. Amíg lassú tempóban csapolódott a két korsó kőbányai világos, maradt időnk körbe nézni. A kocsmáros mögötti falra rajzszegekkel egy rajzlap lett felerősítve: a fal és a rajta lévő lap tisztaságát hagyjuk most. A haver éles szeme egyből kiszúrta a rajta lévő ákombákom felirat tartalmát: a földre köpni tilos! A langyos sör kortyolgatása közben azzal szórakoztattuk egymást, hogy mivel csak a „földre köpni tilos” tevékenység van szigorúan tiltva itt, ezért vajon szabad-e a falra vagy netalán az ivócimbora képébe csulázni?

Oldalsó láb élemen araszoltam fel a meredek utcán a sziklamászók gyakorló helye felé. Egyre lassúbb tempóban közeledtünk Pomáz felé, a HÉV állomásra. Mire odaértünk, a zoknim teljesen átázott a vértől, és lábujjamon kilátszott a szín hús: kénytelen voltam betegállományba menni — hazaérve, a magas szárú tornacipőt egy laza mozdulattal belehajítottam a kukába.

Nagy szamár voltam, hogy megvásároltam a lábamra szűk csukát. A haver viszont nem volt nagy szamár, hogy útközben odaköszönt a négylábú alteregómnak: én is eléggé csökönyös vagyok — azóta az egyik kedvenc állatom a házi szamár.