Szerkesztő

Az Emberi Szürkeállomány Agytröszt alá tartozó Álomcentrum Központ rehabilitációs feladatot ellátó egyik szervezeti egysége az Álomkonfliktus-kezelő és Feloldó Alközpont. Az emberré válás időpontja óta egyre több feladat hárul a sejtekben, sejtszinten dolgozó munkatársakra.

– Van itt egy másfél évtizedes elrendezetlen álomkonfliktus, amelyet ideje lenne feloldani – jelezte a Felderítő Sejt szürke sejtje.

– Nem érne rá még egy kicsit? – tudakolta a Zárványfeloldó Sejt szürke sejtje.

– Gyakran jön elő a kópia, de nem képes kipörgetni magát.

– Ilyen problémája mindenkinek akadhat.

– Teljesen le vagy terhelve?

– Ne izgulj, ilyen nem fordulhat elő velem.

– Az jó, mert sokrétű a feladat.

– Légy szíves, az ő szempontjából tárd elém az alapszituációt, mert úgy egyszerűbb beleélnem magam.

„A lépcsőházban, amíg a házfelügyelő erővel bírta, makulátlan tisztaság uralkodott. A női kar ereje fokozatosan gyengült. A takarítás nyűgét idővel magára vállalta a fia – ekkor már nem láttam. Nem volt százas a srác, mondjuk kilencvenes. Arca viszont nagy volt, ami mindkét értelemben értendő. A végén már egy vödör víz is elég volt a lépcsőház takarításához. Mindenki szemét szúrta a nemtörődömség, de akinek szólnia kellett volna érte hivatalból, nem tette. Én viszont egyszer szóvá tettem az anya és a velem lényegében egykorú fiú előtt. Sokatmondó, néma csend volt a reakció.”

– Milliószor előforduló alapeset – jegyezte meg a Zárványfeloldó Sejt szürke sejtje.

– De itt nincs vége még.

– Jöhet a folytatás.

„Pár évvel később egy aláírást igénylő ügy elintézése miatt becsengettem a házfelügyelőhöz: anyuka, fia és annak felesége voltak jelen. Kérésem visszautasításra került:

– Nem firkálok össze semmit sem – felelte lekezelőn.

A beállt síri csendet idővel megtörtem, és normál hangon megköszöntem a semmit, de még mielőtt kiléphettem volna a folyosóra, egy gunyoros „nagyon szívesen” volt az elbocsátó szép üzenet.”

– Tipikus anyai viselkedés.

– Van további előzmény?

– Aha – mondta a Felderítő Sejt szürke sejtje.

„Újabb évek teltek el, a házfelügyelő korossá vált, lebetegedett, fia pedig többször került zárt osztályra. Hazajövet a félemeleten találkoztam a beteg asszonnyal, aki a lakásának ajtóablakában állva lesett bentről kifelé a lépcsőház felé, aki udvariasan megkért, nézzem meg a szeméttároló ajtaját, nem felejtette-e benne a kulcsot a fia. Visszafordultam, közöltem, hogy nincs zárban kulcs, amit illő tisztességgel megköszönt, én pedig szótlanul továbbmentem.”

— Elég rendes fickónak tűnik — vont mérleget a Zárványfeloldó Sejt szürke sejtje.

— Egy a sok közül.

— Jól sejtem, hogy ezzel vége az előzménynek?

— Igen, elkezdheted a szerkesztést...

— Mindjárt kész a konfliktusfeloldó álom, már csak pontot kell tenni a végére:

„Beléptem a ház kapuján. Frissen felmosott lépcsőház fogadott. A megelégedettség érzésével indultam el az emeletre vezető lépcsőhöz. Megsejtettem, hogy a fal takarása mögött, kezében felmosófával ott fog állni a gyermekkorom óta jól ismert, de már régen a másvilágra költözött házfelügyelő.

– Nagyon szép tisztaság van itt! – jegyeztem meg őszinte elismeréssel.

– Köszönöm szépen! – érkezett a halk, meleg hangú válasz.

Elindultam az első emeletre. A középkorú asszony a sarkamban lépkedett – eközben az éles- és térlátásom fokozatosan megszűnt. Meglepetésemre a lakás biztonsági ajtaja tárva-nyitva volt, a kulcs a külső zárban lógott – amelyet ismét élesen láttam. Erős szívdobogás kapott el, és beléptem az előszobába.

A fürdőszoba ajtaja nyitva állt, odabentről kihallatszott a mosógép halk zümmögése. Ettől megnyugodtam, hogy van itthon valaki. Bár a saját lakásomban tartózkodtam, mégis úgy köszöntem, mint ahogyan az elhunyt szüleiméhez belépve, emléküknek adózva szoktam:

– Sziasztok!

A köszönésemet édesanyám fogadta, amin meglepődtem. Hangja hitelessége földbe gyökereztette a lábamat. Valamilyen egyszerű kérdést intéztem hozzá, és ebben a pillanatban tudatosult bennem a feloldhatatlan ellentmondás, miszerint ő már nem él. Megindult közöttünk a párbeszéd. A nappaliban az ágyon ült, ahogyan életének utolsó hónapjaiban egész nap tette. Továbbra is az előszobában tartózkodtam, ahol teljes sötétség vett körül, de őt mégis élesen láttam. Leírhatatlan békességet olvashattam le az arcáról.

Álmomban tisztában voltam a nemrég bekövetkezett tragikus valósággal. Nem arra gondoltam, hogy ez meg sem történt, inkább arra jutottam, hogy visszajöttek engem megnézni. A végtelen nyugalom hangján beszélt hozzám. Gondoltam, az érintés érzete miatt meg kellene puszilnom, de az eszem azt súgta, hogy ne tedd, mert kiderül az igazság. Arra törekedtem, hogy egyszerű kérdésekkel a végére járjak az ellentmondásnak – ezt a tervet azonban az ajtócsengő élethű hangja végérvényesen meghiúsította.”

— Akkor most elkezdem összerakni az álom pszichéjét, mert nélküle fabatkát sem ér az egész. Ha ilyenformán nem tudatosulhatna benne, a feloldó álommal nem lenne képes mit kezdeni — és elkezdett fütyörészni.

— Mit szólsz hozzá?

„Akaratomtól és szándékomtól függetlenül egyszer nagyon megbántottam a házfelügyelőt a szeretett és dédelgetett fia okán. A szívét erősen megsebző esetet mélyen eltemette magába. Az első adandó alkalommal elégtételt vett érte, de amikor úgy hozta a sors, hogy segítségért csak hozzám fordulhatott, gondolkodás nélkül megtette és megköszönte.”

– Teljesen tuti alap, lehet rá építkezni.

– Akkor nekilátok az értelmezésnek – és folytatta a fütyörészést.

– Megszültem a folytatást:

„Egy réges-régen általam megbántott anya lelki terhe elraktározódott a tudattalanomban, amely idővel egy konfliktusfeloldó álom formájában alkalmasnak tartotta az időt arra, hogy a bennem meglévő zárványt véglegesen megszüntesse. A tudattalan az ember tudatos énjét szolgálja. A konfliktus megoldásának alapképletét – hanggal kombinált vizuális és nem vizuális – kevert álom formájában tárta elém:”

1. A tisztára felmosott lépcsőház látványa – az alapkonfliktus feloldása.

2. A tisztaság megdicsérése és az elismerés megköszönése – ezzel semmissé vált a családot ért sérelem.

3. Sarkamban lépkedve felkísért az emeletre – a házfelügyelő élete második felében magába fojtva hordozta fia megromlott szellemi képességének szívszomorító terhét. Az én látásbeli problémámat pedig ötvenöt éven keresztül édesanyám hordozta. A két anya egymástól függetlenül hasonlatos szülői pályát élhetett át, ezért ilyen szempontból rokonlelkek voltak: osztozva családunk gyászában, lélekből indíttatva, felkísért az első emeletre.

4. A nyitva lévő lakásajtó és a zárban lévő kulcs – a végső feloldozás kezdetének képi szinonimája.

5. A munkában lévő mosógép – a feldolgozás alatt lévő régmúlt és a helyreálló rend formálódó jelképe.

6. A lakásomba megérkezve úgy köszöntem, mint egykor tettem szüleimhez belépve – ezzel megidéztem, tetemre hívtam édesanyámat.

7. A lakásban az ágyán ülve fogadott az édesanyám – mint ahogy őt életének utolsó pár hónapjában nap mint nap láthattam –, s arcáról leírhatatlan békességet olvashattam le: a konfliktusálom végső feloldását.

8. Arra törekedtem, hogy egyszerű kérdésekkel próbáljak az ellentmondás végére járni (álmomban tisztában voltam édesanyám közelmúltban bekövetkezett halálával, de túl életszerűnek hatott az élmény). Ezt a tervet a valóságnak megfelelő, élethű álombeli ajtócsengő-hang végérvényesen meghiúsította – más álmomban többször is előfordult a lakáscsengő hangjának megálmodása: ezt onnan tudom, hogy felébredve megkérdeztem a szobában tartózkodó feleségemtől, miért nem nyitja ki az ajtót.

Mindezek fényében: a konfliktusfeloldó álom nem akarta, hogy álmomban bizonyosságot nyerhessek édesanyám halála felől; úgy akarta, hogy ő továbbra is bennem éljen, ezért a lakáscsengő hangját megálmodtatta velem – ezzel elérte a célját. Vajon miért kellett ennek így lennie?

Amennyiben ennek az álomnak a keretében rögzült volna édesanyám halálának ténye, úgy őt más konfliktusfeloldó álomba nem tudta volna bevonni.

– Nem akarok udvarolni neked, de régóta téged tartalak a legjobb szerkesztőnek.

– Inkább a hobbim, mintsem a munkám.

– Van vele dolgunk még? – érdeklődött a Felderítő Sejt szürke sejtje.

– Mivel ez a feladat az esetemben nem tömegtermelésről szól, a végére hozzábiggyesztenék egy konklúziót – és folytatódott a fütyörészés....

...

– Elküldtem.

„A tudattalanunk talán az eredendő élet csírája óta magában elraktározza, és mintaként hordozza az azóta megszerzett élettapasztalatot, amelyhez sok mindenen túl hozzáadódik a jelen hozadéka is. Belső énünk belátása szerint gazdálkodhat ezzel a mérhetetlen kinccsel a lélek javára. Amennyiben fontossá válik számára egy értelmezhető, álom képében történő üzenet tudomásunkra hozatala, és ezt sikerül tökéletesen kiviteleznie, úgy egyrészt feloldja a magunkban hordozott defekteket, másrészt életirányt, utat mutat.”

– Útjára bocsáthatom a zárványfeloldó álmot? – kérdezte a Felderítő Sejt szürke sejtje.

– Részemről igen.

– Mikortól mehet?

– Ma estétől.

– Kösz.

– Nincs mit.